HTML

TÁMOGATÁS

A kutatásaimat támogathatja banki átutalással:

Raiffeisen Bank
12052712-00162479-00100002

vagy a PayPal rendszerén keresztül a következő gombra klikkelve:

Tóth Gyula: A kitalált középkoron túl

2011.02.14. 15:36 ( Tóth Gyula )

Titokzatos Gepidák

A hivatalos történelemkép szerint Attila halála után a hunok kiszorultak a Kárpát-medencéből és a Fekete-tenger partjára illetve a Dnyeper menti területekre húzódtak vissza. Korábbi szállásterületeiket az ellenük fellázadt győztes germán törzsek osztották fel egymás között. A keleti gótok Pannóniát, vagyis a mai Dunántúl területét kapták, míg a hunok elleni lázadás fő erejét jelentő gepidák a Kárpát medence keleti területeit – a Tiszántúlt és Erdélyt vették birtokba.

A keleti gótokat ebben az időben három testvér vezette, akik közül Valamir a mai Szlavónia területén, Thiudimer a Balaton környékén, míg a legfiatalabb testvér, Videmir a kettejük közötti területen, Somogy, Baranya és Tolna területén uralkodott. Az Erdélyt benépesítő gepidák fejedelme pedig nem más volt, mint az az Ardarich, aki lázadásával vezető szerepet vállalt a hun katasztrófa előidézésében.

A hunok - amint az várható volt - nem törődtek bele egykönnyen a vereségbe. Attila fiának, Dengiziknek a vezetése alatt két alkalommal is hadjáratot indítottak az ellenük fellázadt germán népek ellen. Az első hadjáratra 456-ban (más vélemények szerint 457-ben) került sor. A hunok, akik ekkor még a Havasalföld és a Bánát birtokában voltak észrevétlenül rajtaütöttek a Szerémségben Valamir országán, akinek még arra sem volt ideje, hogy testvéreit segítségül hívja. Valamir azonban ügyes taktikával, színlelt ide-oda vonulással félrevezette Dengiziket, csapatait tőrbe csalta, legyőzte és megfutamította. A második gótok ellen indított hadjáratra a négyszáz ötvenes évek legvégén (más források szerint 462-ben) került sor. Dengizik újból dél felől, a Havasalföld irányából támadott, s a Duna vonalát követve előbb a Bánátba, majd a Dunán átkelve a Szerémségbe tört be. Bassianánál folyt le az utolsó nagy csata Dengizik hun seregei és a Valamir vezette keleti gót seregek között, de ez újból a gótok győzelmével zárult.

A Duna-medencét megszállva tartó germán népek között azonban koránt sem volt felhőtlen a viszony. A gepidák és a gótok kapcsolatát egyre inkább az egymással való rivalizálás kezdte jellemezni. Alig győzték le Attila fiait, máris megindult közöttük a harc a Kárpát-medence fölötti uralomért. A pannóniai gótok napról napra növekvő hatalma aggodalommal töltötte el a tiszántúli gepidákat, s a növekvő feszültség végül fegyveres összetűzésekhez vezetett. A gepidák megtámadták a gótokat, de 466-ban a Bolia folyó mellett vívott csatában vereséget szenvedtek tőlük. A gótok és gepidák súlyos megosztottságát látva azt gondolhatnánk, hogy nyilvánvalóan logikus lépés volt a hunok két büntetőhadjárata a Kárpát-medencét megszállva tartó germán népek ellen. A hadjárat iránya azonban komoly kérdéseket vet föl. Figyelemreméltó ugyanis, hogy a hunok mindkét esetben a Dunántúlon megtelepedett keleti gótokat támadták, míg a lázadásban főkolompos erdélyi gepidákat - érthetetlen módon - békén hagyták. Erre a problémára már Szász Béla is felhívta a figyelmet „A Húnok története Attila nagykirály” c. könyvének 428. oldalán:
Eddig még nem sikerült tisztázni, hogy a húnok miért nem a gepidákat támadták meg, hiszen azok királya idézte elő elsősorban a nagy összeomlást. Ezt a kérdést könnyen el lehetne intézni úgy, hogy a húnok Netaonál megismerték a gepidák kitűnő harci erényeit és emiatt tartottak egy újabb összecsapás kimenetelétől. Csakhogy bármily vitéz és kiválóan verekedő nép volt ez a pusztulásáig kemény germán nép, a keleti gótoknál már a 451-ben és 454-ben szenvedett veszteségek miatt sem lehetett erősebb. Már pedig, ha Dengizik meg merte támadni a gótokat, rá mert volna törni a gepidákra is, hiszen élte nagy tragédiája éppen esztelen vakmerősége volt. Ha azonban ez az ellenvetés nem állja meg a helyét, akkor nincs más eshetőség hátra, mint hogy feltételezzük azt, hogy a bölcs öreg Ardarich győzelme után kibékült a húnokkal.Nos itt azért álljunk meg egy szóra! A sztyeppei népek gondolkodásmódja szerint a lázadás volt a létező legsúlyosabb bűn, amit egy behódolt nép elkövethetett. Az a tény, hogy Attila halála után az addig alávetett germán népek fellázadtak korábbi hun uraik ellen, mindenképpen megtorlást kellett, hogy maga után vonjon! Érthető tehát, hogy Dengizik miért vezetett két hadjáratot is a Pannóniát megszállás alatt tartó keleti gótok ellen. Teljességgel érthetetlen azonban, hogy a hunok a lázadásban főkolompos gepidák ellen miért nem indítottak büntetőhadjáratot! Hiszen éppen az ő királyuk, Ardarich volt a lázadás értelmi szerzője! Sőt, a két gótok ellen indított hadjáratukkal a hunok tulajdonképpen óriási szolgálatot tettek az Erdélyt megszállás alatt tartó gepidáknak! Mégpedig azoknak a gepidáknak, akik azon túl, hogy a lázadás értelmi szerzői voltak, épp a hunok korábbi tiszántúli és erdélyi szállásterületeit foglalták el! Dengizik tehát ahelyett, hogy megbüntette volna a lázadás értelmi szerzőit, inkább segítségükre volt a gótok ellen! Azt a nevetséges magyarázatot, hogy „a bölcs öreg Ardarich győzelme után kibékült a húnokkal”, azt hiszem jobb lesz, ha mielőbb elfelejtjük. Lehetetlen, hogy a hun birodalom összeomlását és Attila számtalan fiának halálát előidéző lázadó gepida fejedelem egyetlen bocsánatkéréssel elháríthatta volna a hunok bosszúját!

De nem ez az egyetlen probléma a gepida kérdéssel kapcsolatban! Nemzeti krónikáink ugyanis, melyek tudnak ugyan az Attila halálát követő gót – hun háborúskodásokról, semmit nem tudnak a gepidákról! Ez fölöttébb érdekes, különös tekintettel arra, hogy krónikáink is beszámolnak a tiszántúli és erdélyi területek Attila halála utáni benépesítéséről, ám ebben az összefüggésben egyáltalán nem a germán gepidákat emlegetik, hanem a székelyeket, akik maguk is hunok! Olvassuk csak mit ír a Képes Krónika:
Maradt a hunokból még háromezer férfiú, ezek futással menekedtek meg Krimhilda csatájából, s elhatározták, hogy Csiglamezején szedelőzködnek össze. Féltek a nyugati nemzetektől, hogy hirtelen rájuk támadnak, bementek hát Erdőelvébe, s nem hívták magukat magyaroknak, hanem más névvel székelyeknek. A nyugati nemzetség ugyanis meggyűlölte a hunokat Attila életében. A székelyek tehát a hunok maradékai, akik a többi magyarok visszatéréséig az említett mezőn tartózkodtak.Joggal merül fel tehát a kérdés: valójában kik népesítették be Erdélyt Attila halála után? A germán gepidák vagy a hun székelyek? Nyilvánvaló, hogy a két történet közül az egyik fiktív. De vajon melyik? Nem lehetséges, hogy éppen a magyar krónikák voltak azok, amelyek meghamisítva a tényeket székelyekről beszéltek ott, ahol gepidákról kellett volna beszélniük? Nem lehet, hogy éppen a magyar krónikák próbáltak ily módon történelemhamisítással jogot formálni Erdélyre? Nos én a magam részéről úgy gondolom, hogy ha egy középkori magyar krónikás azzal az alantas szándékkal próbálta volna elferdíteni a tényeket, hogy jogot formáljon Erdélyre, akkor semmi esetre sem írt volna háromezer hun férfiúról, akik „futással menekedtek meg Krimhilda csatájából”. Nem írt volna olyanokat, hogy ezek annyira „féltek a nyugati nemzetektől”, hogy még hunoknak vagy magyaroknak sem merték magukat hívni, s inkább székelyeknek nevezték magukat! Sokkal inkább számítanánk arra, hogy krónikásunk Erdély székelyek általi dicsőséges birtokba vételének magasztos vízióját igyekszik majd elénk állítani, pontosan úgy, ahogyan Jordanes számol be a gepidák Erdélybe való bevonulásáról:
Ardarichus, a gepidák királya (…) Elsőként lázadt fel Attila fiai ellen, és a szolgaság szégyenbélyegét, minthogy szerencse kísérte, letörölte. S nemcsak a saját törzsét, hanem a többit is, melyek éppúgy alá voltak vetve, felszabadította elpártolásával. Visszavonultak hát a hunok, akik úgy gondolták, hogy az egész világ engedelmeskedik nekik. (…) Mivel a gepidák erővel jogot formáltak a hunok szálláshelyeire, s mint győztesek egész Dacia földjét birtokukba vették…Ha tehát Erdély gepidák és székelyek általi birtokba vételének kétfajta története közül az egyikről feltételeznünk kell, hogy fiktív, mindenképp a gepida történet tűnik gyanúsabbnak. Arról nem is beszélve, hogy ugyan miért akarta volna egy középkori magyar krónikás a székelyek Erdélyre támasztott jogigényét történelemhamisítással erősíteni akkor, amikor Erdély, a krónika megírásának idején amúgy is a székelyek birtokában volt, és stabilan a Magyar Királyság részét képezte! Ha azonban helyükre tesszük a dolgokat és a kérdéses kor eseményeit úgy olvassuk, hogy a gepidák helyén mindig székelyeket értünk, egy csapásra érthetővé válnak az addig érthetetlen dolgok, és megoldódnak az addig feloldhatatlannak tűnő ellentmondások! Világossá válik, hogy a hunok miért nem indítottak bosszúhadjáratot az erdélyi gepidák ellen, ellenben miért indítottak két ízben is a dunántúli gótok ellen, nagy szolgálatot téve ezzel a gepidáknak! Hiszen ha a gepidák valójában székelyek voltak, akkor Dengizik két gótok ellen indított hadjárata valójában a Kárpát-medencében rekedt hun testvéreik megsegítésére irányult!

Természetesen nem én vagyok az első, aki a gepidák germán mivoltával kapcsolatban kétségeimnek adok hangot. Baráth Tibor „A magyar népek őstörténete” c. művében a következőképp ír erről a kérdésről:
A történettudomány egyes nyugati művelői úgy tanítják, hogy Attila király halála után a Duna-medencében germán uralom következett és szóra sem érdemesítik az ott lakó úr törzseket. A legnagyobb germán néprésznek a gepidákat mondják, akik a hunok idején a Tisza felső vidékén laktak, de onnan 472 táján Erdélybe is átszivárogtak. Germán törzseknek mondják a longobárdokat is, akik viszont 527 táján a Dunántúl nyugati részeibe nyomultak be. Hogy a gepidák germán törzsek lettek volna, nem állítható határozottan. A gepida temetőkből előkerült csontvázakról ugyanis kiderült, hogy azok átlagos koponyaindexe (85.2%- ban) a 78.56-os indexcsoportba tartozik, ami nem kimondottan a hosszúfejűek típusa. Hátrahagyott régészeti leleteik sem különböznek a hunok és magyarok régészeti emlékeitől, pl. meglepően sok közöttük a méhet ábrázoló, sajátosan hun-magyar biztostű, amely viselőjének népi hovatartozását, magyar voltát mondja. Amennyire a fennmaradt nyelvtöredékekből tehető valamelyes következtetés a gepidák kilétére, ezek az emlékek inkább ragozó jellegű nyelvet tükröznek, semmint analitikusat vagy hajlítottat. A gepidákat egyes források Gebidana Thiuda néven említik, ami az ikerhangok alapján magyarul Kapitány Törzse lehet. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a gepidák halálos ellenségei voltak az ország nyugati széleire betelepedett igazi germánoknak, a longobárdoknak, Mindebből az a benyomás nyerhető, hogy a hunok után szereplő gepidákat elhamarkodva sorolják a germán törzsek közé.Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a gepidák Baráth Tibor által említett „Gebidana Thiuda” megnevezése és a hozzáfűzött magyarázat, mely szerint ennek jelentése „Kapitány Törzse” lehet, további felismerésekre ad lehetőséget. Ugye a kedves olvasó még emlékszik, hogy amikor „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. könyvemben a hunok hispániai letelepedésének történetét taglaltam, szóba került nemzeti krónikáink azon közlése, mely szerint Hispánia az ott nagyszámban letelepedő hun ispánokról kapta a nevét. Olvassuk csak Kézait:

A sereg harmadik csapata pedig, melly Miramammona ellen volt rendelve, a késedelem miatt a csatában nem vehetvén részt, Ethele haláláig a katalaunok közt maradt s végre Katalaunia lakosaivá lett. Mert csupán a húnok, az idegen nemzeteken kívül, háromszázharminczezeren és harminczketten voltak. Ezen húnok közzűl többen voltak a seregben kapitányokká téve, kiket a húnok nyelvén spán-oknak hívnak vala s kiknek nevéről nevezték később egész Ispániá-t, holott előbb katalaunoknak hívták őket."Tudjuk, hogy Attila hadserege nem kizárólag csak hunokból állt, mint ahogy Attila sem kizárólag csak a hunok fölött uralkodott. A Képes Krónika azt írja róla, hogy ő a hunok, médek, gótok és dánok királya volt. Nyilvánvaló tehát, hogy a hadseregében is jelentős számban reprezentáltatták magukat különféle germán és egyéb nációk. Joggal feltételezhetjük azonban, hogy Attila seregének vezető tiszti rétege, ha nem is kizárólagosan, de túlnyomórészt hunokból állt! Teljesen logikus és rendjén való dolog, hogy a hunok a különféle alárendelt népek lázadásának illetve a hadseregen belüli esetleges zendüléseknek azáltal próbálták elejét venni, hogy a sereg fölé hun kapitányokat rendeltek. Ez a tény azonban a korabeli külső szemlélőkben egy olyan képzettársítást eredményezhetett, mely szerint a hunok volnának a „kapitányok törzse”, a „Gebidana Thiuda”! Vagyis az a nép, amely Attila seregének kapitányait adja! Ez a képzettársítás okozta, hogy az Ibériai félszigetet Hispániának nevezték, mivel az ott nagyszámban letelepedő hunok közül sokan voltak kapitányokká téve, kiket a hunok a maguk nyelvén spánoknak (ispánoknak) neveztek. Viszont ami hunok nyelvén ispán, az más nyelvekben kapitány! Vegyük tehát észre, hogy a Hispániában letelepedő hunok és az Erdélybe behúzódó hunok névadásának módja tökéletesen megegyezik! Mindkét nép hun, mindkét nép Attila seregének maradványa, és mindkét nép egyugyanazon jellegzetessége alapján kapta a nevét, mégpedig, hogy közülük kerültek ki Attila seregének kapitányai! Csak amíg Hispániában a névadás a hunok saját nyelvén történt, addig Erdélyben a rómaiak nyelvén. Így született Hispánia az Ibériai félszigeten, és így kerültek a történelemkönyvek lapjaira az erdélyi gepidák! A latinban a capitaneus szó eredeti jelentése egyébként kiváló nagyságú! És közben ne feledjük azt sem, hogy a Tárih-i Üngürüsz is kapudánnak nevezi Árpádot és a honfoglaló hét vezért! Tehát szemben minden egyéb magyarázattal, a gepidák nevének „kapitány” megfejtése teljesen logikus és konkrét krónikás közlésekkel maximálisan alátámasztható!

De a történelemkönyvek poros lapjai további adalékokkal is szolgálnak arra vonatkozólag, hogy a gepidák valójában székely hunok. Ha száz esztendőt előre ugrunk az időben, és megvizsgáljuk, hogy az ötszázas évek derekán milyen erőviszonyok jellemezték a Kárpát-medencét, akkor a következőt tapasztaljuk: Kelet-Magyarországot és Erdélyt továbbra is a gepidák tartják uralmuk alatt, de a Dunántúlon ekkor már nem a gótok, hanem a szintén germán longobárdok vetélkednek velük a Duna-medence fölötti uralomért. Rendkívül árulkodó, hogy míg a szintén germánnak tartott longobárdok Bizánc támogatását élvezik, addig az erdélyi gepidák egy Don folyótól nyugatra élő, egyértelműen hun utódnak tartott néptől, a kutriguroktól várnak segítséget! Azzal a képtelen és érthetetlen szituációval találjuk tehát szembe magunkat, hogy alig 100 esztendővel Attila halála után, a hunok ellen fellázadt gepidák, akik vezető szerepet játszottak Attila birodalmának felbomlásában és Attila számtalan fiának halálában, immár a Kárpát-medencéből éppen általuk kiűzött kutrigur hunok támogatását élvezik, és bennük találnak szövetségest! Hát nem különös? Persze a dolog mindjárt érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a gepidák csak Jordanes torz vágyálmaiban voltak germánok, valójában azonban székely hunok, akik Attila halálát követően Erdélybe húzódtak! Olvassuk most el, mit ír Szilágyi Sándor „A Magyar Nemzet Története” c. művének A germánok uralma c. fejezetében az ötszázas évek derekán kialakult helyzetről, de olvasás közben a gepidák helyén mindig értsünk székelyeket!
Félszázad leforgása alatt a Magyarország birtoka fölött osztozkodó germánok közül csak a gepidák maradtak meg. A míg a gótok veszedelmesek voltak a balkáni tartományokra, a kelet-római údvar évi segélypénzzel biztosította magának a gepidák szövetségét. Mióta azonban Nagy-Theodorik Italiába költözött s Pannoniában, különösen a Száva mellékén, a gepidák terjeszkedni kezdtek, félni lehetett, hogy a Duna völgyében, hol most nem volt semmi számba vehető hatalom, mely visszaszorította volna a gepidákat, ismét egy hatalmas birodalom alakul, mely föléleszti a hunn uralom minden veszedelmét: a római politika szempontjából tehát elkerülhetetlennek látszott valami ellensulyt találni a gepida terjeszkedések ellen. Justinianus császár (527-565) a herulok régebbi lakhelyén tanyázó longobardokat gondolta erre legalkalmasabbaknak s megtagadva a gepidáknak eddig fizetett évi segélyt, 534-ben Auduin longobárd királyt felhivta, hogy, mint a rómaiak szövetségese, szállja meg Pannoniát. 537-ben már a Száváig hatoltak a longobardok, hol a gepidák már körülbelül egy évtized óta megfészkelték magukat s 535-ben Sirmiumot is elfoglalták, mely öt év óta ismét a kelet-rómaiak birtokában volt.
Ettől fogva halálos ellenségeskedésben találjuk egymással a két germán népet. Már egy évtized óta tartott köztük az örökös viszálkodás, a mikor döntő harczra szánták magukat. Kölcsönös kihivás után megállapították a napot és helyet, hol összemérik erejüket s a győztes lesz az uralkodó nép. Mindegyik szövetség után nézett; egyszerre jelentek meg Justinianus udvarában a longobardok és gepidák követei, amazok segítséget, ezek csak semlegességet kértek, míg segélyért a fekete tenger melléki kuturgur hunnokhoz fordultak. Justinianus 10,000 római lovast és 1500 herult igért a longobardoknak, a kuturgurok is biztatták a gepidákat. Midőn azonban elérkezett a két nép párbajának ideje, mindkettő magára maradt. Már szemben álltak egymással, ekkor azonban - mint ezen korszak történetirója, Procopius mondja - oly félelem szállta meg a két sereget, hogy mindegyik megfutott. Csata helyett két évi fegyverszünetet kötött a két király, Turisin és Auduin. Ez történt 548-ban. A következő évben Khinialkh vezérlete alatt 12,000 kuturgur lovas érkezett a gepidák segítségére, Turisin azonban nem akarta megszegni a békét s rábeszélte a kuturgurokat, hogy Moesiába menjenek át, hol lovaiknak több legelőt kapnak. A byzanczi udvar aztán úgy igyekezett megszabadulni a veszélyes vendégektől, hogy az azovi tengermelléki uturgurokat biztatta föl a kuturgurok ellen s olyan ellenségeskedés tört ki most a két testvérnép között, hogy a gepidáknak végkép le kellett mondaniok a kuturgur segítségről.
Rendkívül árulkodó Szilágyi Sándornak az a mondata, melyben Bizánc gepidákkal kapcsolatos félelmét ecseteli:
…félni lehetett, hogy a Duna völgyében, hol most nem volt semmi számba vehető hatalom, mely visszaszorította volna a gepidákat, ismét egy hatalmas birodalom alakul, mely föléleszti a hunn uralom minden veszedelmét…Szilágyi mindezt arról a népről írja, amely a hivatalos verzió szerint egyáltalán nem volt hun, sőt inkább múlhatatlan érdemeket szerzett a hun birodalom bukásában, s az Attila fiai elleni lázadásban. Persze ha tudjuk, hogy a gepidák valójában székely hunok voltak, akkor rögvest érthetővé vállnak Bizánc gepidákkal kapcsolatos félelmei is! A kitalált középkor elméletének fényében, amely elmélet duplikált események és duplikált népek sokaságával számol a kérdéses korszakban, joggal feltételezhetjük, hogy gepida nép, mint germán törzs sohasem létezett! A gepidákat a mindent kisajátítani akaró nyugati krónikás igyekezet kreálta, mégpedig abból a nyilvánvaló célból, hogy a németek Erdélyre támasztott jogigényét történelmileg megalapozza! Így lettek a nyugati nemzetek elől Erdélybe menekülő székely kapitányokból (gebidanokból) diadalmasan bevonuló germán gepidák!  E művelet végrehajtását pedig nagyban elősegítette az időszalag három évszázaddal történő kitoldása is, hiszen mint láttuk, a nagy naptárhamisítás egyik legfontosabb célja éppen az volt, hogy a betoldott évszázadokban jogalapteremtő szándékkal fiktív vagy duplikált népeket költöztessenek oda, ahol azok valójában sohasem jártak! Azonban minden igyekezetük ellenére sem sikerült teljesen elfedniük a történelmi valóságot, hiszen – amint azt a gepida történet is fényesen igazolja - számtalan helyen kilóg a lóláb. A székelyek gepidává tételéből rengeteg érthetetlen és ellentmondásos dolog következett, amely most nagy segítségünkre van a kérdéses kor eseményeinek rekonstruálásában, a szálak felgöngyölítésében.

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://maghreb.blog.hu/api/trackback/id/tr552660719

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

A hun belháború békekötéssel zárult, ahol a győztesek maguknak új területeket, önállóságot nyertek. A latin ACCEPTO 'átvesz, elfogad', ACCEPTOR 'elfogadó, átvevő'. ACCEPTOR > *KEPTA > GEPIDA az etnonima valószínű eredete latin nézőpontból.

Német ajkúaknál GEBIET ’terület’; GEBIETER ’úr, parancsoló’. Előfordul máshol is, hogy az uralkodóról, vagy annak tisztségéről neveznek el egy népet. GEBIETER > (görögösen) GEPIDA. Ez lehet a megoldás német nézőpontból.

Ha a krónikások csacskaságait is hozzávesszük, még sokkal színesebb a kép.

Hol jár kedves Gyula?
Mért nem szól rám, ha rosszat írok, kedves Gyula?

A latin nyelv jobb magyarázattal is szolgál. A CREPIDA szó jelentése 'saru, szandál', mondhatnám BOCSKOR. Nem a székelyeket nevezik úgy, hogy BOZGOR?
@Diczkó:

Azért nem szólok rá Önre, mert az abszolút igazságot én magam sem ismerem. Természetesen nekem is megvan a magam elmélete a gepida szó eredetéről, de könnyen lehet, hogy az Ön okfejtései bizonyulnak helytállónak. Én úgy gondolom, hogy a gepida szó eredetileg gepidan lehetett és a Tarihi Üngürüszben is felbukkanó kapudán szóval azonos. Az pedig ugyebár azt jelenti: kapitány. Mivel Hispániában is kapitányok (azaz ispánok) telepedtek le, így ott is erről nevezték azt az országot Hispániának. Erdélyben is hun kapitányok telepedtek le Attila halála után, így ott is erről nevezték a letelepülőket kapitányoknak, gepidánoknak, vagy röviden: gepidáknak. Persze ez csak egy lehetséges magyarázat a sok közül. A gepida népnévvel kapcsolatban annyiféle különböző elméletet hallottam már, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. És ráadásul szinte mindegyik hihetőnek tűnt.