HTML

TÁMOGATÁS

A kutatásaimat támogathatja banki átutalással:

Raiffeisen Bank
12052712-00162479-00100002

vagy a PayPal rendszerén keresztül a következő gombra klikkelve:

Tóth Gyula: A kitalált középkoron túl

2012.10.13. 20:24 ( Tóth Gyula )

Tót atyafiak

Az utóbbi néhány tanulmány publikálása után magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a téma iránt érdeklődő olvasóközönség még a szokásosnál is jobban felélénkült. Számtalan kérdés, rengeteg megfontolásra váró új szempont, és a témákhoz kapcsolódó adalék jutott el hozzám, amelyeknek a feldolgozása hosszú-hosszú hónapokat – ha nem éveket! – fog igénybe venni. Ez a váratlan aktivitás elsősorban annak a döbbenetes és hatalmas jelentőségű felismerésnek szólt, mely szerint a keresztény Európa kezdetei a magyarság hatalmas vállalásához, Attila királyunk szent küldetéséhez vezetnek vissza.

Megértettük ugyanis, hogy első bejövetelükkel a Diocletianus nevéhez köthető keresztényüldözéseknek vetettünk véget és az egész kontinensre rátelepedő rabszolgatartó Rómát számoltuk föl. Észrevettük, hogy Európa első keresztény uralkodója, a 313-as milánói ediktumban vallásbékét hirdető Nagy Konstantin valójában azonos Attila idősebbik fiával, krónikáink Aladárjával. Ezeknek a felismeréseknek hatalmas jelentősége lehet történelemtudatunkra és nemzeti önbecsülésünkre. A témával kapcsolatos kutatások nem csupán egy páratlan lehetőséget jelentenek kronológiai trükkökkel összekuszált történelmünk szálainak kibogozásához, de választ adhatnak olyan alapvető kérdésekre is, hogy mi végre vagyunk itt, miért jöttünk ide, és valójában mi a feladatunk Európában. Egyszersmind megérthetjük azt is, hogy miért áll ez a nemzet folyamatosan a támadások célkeresztjében, kiknek állunk az útjában és évezredes történelmünk véres századai során valójában miféle erők próbálták országunkat újra és újra leradírozni a térképről.

A rengeteg lelkes hangvételű, bíztató és bátorító levél mellett néhány józan és megfontolt hang is eljutott hozzám, akik jó szándékú és építő jellegű kritikával próbálták előmozdítani az újabb felismeréseket. Mindezek közül a leginkább elgondolkodtatóak azok a kérdések voltak, amelyeket Németh Zsolt juttatott el hozzám.

Németh Zsolt maga is történelmünk lelkes kutatója, több könyve is megjelent már különböző témákat feszegetve. Foglalkozott többek között a magyar Szent Korona sérüléseivel és átalakításaival, írt a csíksomlyói Salvator-kápolnáról, valamint a Képes Krónika miniatúráinak átfogó értelmezése is az ő nevéhez köthető. Németh Zsolt tehát föltett nekem néhány kérdést, s mint majd látni fogjuk ezek a kérdések minden szempontból telitalálatnak bizonyultak. Olyan új gondolatokat indítottak el, olyan új összefüggésekre világítottak rá, amelyekre korábban gondolni sem mertem! A kérdések, amelyek a gondolatlavinát útjukra indították, így szóltak:

„Ahogy olvasom az Ön sorait, az a kérdés vetődik föl bennem, hogy hol voltak egyáltalán szlávok? Pl. a horvátokról is kimutatja, hogy ők sem azok, a bolgárok sem. Valahol csak voltak. Aztán bele kell tudni illeszteni a képbe Cirillt és Metódot, akik élete jól dokumentált, csak a helyüket kell megtalálni az időben.”

A kérdés tehát elsősorban a szlávok kilétét firtatta. Az előző fejezetekben kimutattuk, hogy a lengyel nép valójában a magyarok testvérnépe. Eredetük az ókori méd nemzethez vezet vissza, amely a szkíta törzsszövetségbe szarmata néven betagozódva vállalt részt Attila Róma elleni hadjárataiban. Láttuk a lengyelek szarmatizmusát, és azt is észrevettük, hogy a lengyel név nem más, mint venger-hungár népnevünk módosult alakja. A bolgárokról írt fejezetben Fóthi Erzsébet kutatásai alapján kimutattuk, hogy a bolgár és magyar nép teljes etnikai azonossága sem kizárt. Észrevettük, hogy a bolgár honfoglalás kezdő dátumai éppen 297 évre vannak a magyarok Attila idején történt első bejövetelének 373-as dátumától. Megállapítottuk, hogy Levente al-dunai hadjárata valójában nem a bolgárok ellen irányult, sokkal inkább a bolgár testvéreinket dél felől szorongató bizánci befolyást próbálta megtörni. A horvátokkal kapcsolatban észrevettük, hogy eredetük a Csabából kreált Kovráton keresztül az ősi Horezmi Birodalom térségébe vezet vissza, s így bennük – nagy valószínűséggel – Csaba horezmi származású feleségének nagyszámú és népes rokonságát kell tisztelnünk. A korábbi fejezetekből az is kiderült, hogy a vend nép sem volt szláv, hiszen hungár-hung népnevünknek létezett egy vandál-vend változata is.

De még ennél is tovább mentünk! A Saqaliba c. fejezetben a bizánci, arab és szír források által emlegetett saklab-sakaliba-sklavus etnonimről is kiderítettük, hogy sokkal inkább vonatkozott az Erdélybe behúzódó székely hunokra, semmint a valódi szlávokra. A saklab név tudniillik annyit tesz: szakal (azaz székely) törzs.

Németh Zsolt felvetése tehát teljesen jogos. Ha sorra mutatom ki Európa szlávnak tartott népeiről, hogy valójában nem voltak szlávok, akkor arra a kérdésre is meg kell adnom a választ, hogy kik voltak az igazi szlávok? Hol éltek? Hiszen valahol mégiscsak lenniük kellett! Amilyen kézenfekvő és logikus a kérdés, olyan rövid és megdöbbentő lesz a válasz: Olyan nép, hogy „szláv” valójában sohasem létezett. Legalábbis abban az értelemben, amit az emberek túlnyomó többsége a bennük kialakított helytelen sztereotípiák és torz történelemkép alapján szlávnak vél, abban az értelemben a szlávok valóban nem léteztek.

Aki a korábbi fejezeteket figyelmesen végigolvasta az észrevehette, hogy létezik néhány olyan nyom, olyan útjelzőként szolgáló megnevezés, amelyeket követve pontról-pontra kirajzolódott előttünk Európa népvándorlásokat megelőző korszakának etnikai térképe. Láttuk, hogy a Balti térségtől le egészen a Balkánig, Moldvától a mai Belgiumig, a száli frankok és a silingi vandálok szállásterületeitől a Saar vidéken keresztül egészen Sziléziáig egy szinte teljesen egységes és összefüggő népességet találunk, amely feltűnően és gyanúsan „fehér” volt. Ez a nép a P-L-K és P-L-T nevek különféle alakjait, a SZÁR vagy SZÁL szavakat, illetve a VIS szó egyes változatait használta saját maga más népektől való megkülönböztetésére. Láttuk, hogy ezek az elnevezések mindig, minden körülmények között az eftalita hunok jelenlétére utaltak és azt is láttuk, hogy ez alól az egész Európára jellemző egységes kép alól a Kárpát-medence sem jelentett kivételt. Itt élt ugyanis Alboin király longobárd népe, amelyet három fiktív évszázaddal később Salán (illetve Szvatopluk) népével azonosítottunk. Megállapítottuk, hogy mind a Salán, mind az Alboin, mind pedig a Szvato- nevek ugyanazt jelentik: fehér.

Úgy tűnik tehát, hogy a népvándorlások áradatát és a magyarok két bejövetelét megelőző korszakban, egészen a késő római kor végéig egy szinte teljesen egységes eftalita hun etnikum népesítette be a kontinenst. Ha most visszagondolunk a Fekete magyarok, fehér magyarok c. fejezetben megfogalmazott gondolatokra, akkor ezt könnyen beláthatjuk. Ott ugyanis már említettük a kínai égtáj-szín szimbolikát, amelyet a kínaiak nagy valószínűséggel éppen a hunoktól vettek át. A nyugati égtájat e szimbolika a fehér színnel jelölte. Vagyis teljesen logikus, hogy a hatalmas eurázsiai térség legnyugatibb területein éppen olyan hunokat találunk, akik ezzel a fehér színnel jelölték magukat. Vegyük észre, hogy ebbe az egységes „fehér” képletbe csak a népvándorlások során keveredett némi fekete elem. Attila hadjáratai és a magyarok két bejövetele előtt a kontinens képe még szinte teljesen fehér volt.

Felmerül azonban a jogos kérdés: ebben az egységes eftalita képletben vajon hol és hogyan jut hely a szlávoknak? Nos, a válasz roppant szokatlan lesz: maguk az Európát benépesítő eftalita hunok azok, akiket mai kategóriáink szerint szlávoknak tartunk! Vagyis az a szláv nép, amelyről a belénk ültetett sémák és előítéletek alapján azt gondoljuk, hogy egy tőlünk idegen etnikai entitást képviselnek, valójában közeli testvéreink!

Szinte minden előadásomon illetve az előadások utáni beszélgetések során igyekszem világossá tenni, hogy rosszak azok a kategóriák, amelyekben gondolkodunk. Már kicsi gyermekként elültetik bennük, hogy vagyunk egyrészt mi, a magyarok, van a minket fojtogatón körbevevő, tőlünk idegen és velünk ellenséges szláv tenger (az úgynevezett „kis-antant”), és természetesen vannak a különféle indogermán népek (a nagy-antant), akik Európa boldogabb felét népesítik be. De nem adnak magyarázatot arra, hogy valójában mitől indogermán az indogermán, nem fejtik ki, hogy mitől szláv a szláv és végképp nem adnak magyarázatot arra, hogy mi magyarok miben különbözünk az előző két entitástól. Ha mégis kifejtik, az annál rosszabb! Mert egy teljesen elhibázott történelemszemlélet alapján gyártanak nekünk helytelen válaszokat a már eleve rosszul föltett kérdéseinkre. Hogy Pap Gábor gondolataival fogalmazzam meg: A peremvidék, vagyis a héj perspektívájából próbálják meg definiálni azt, ami csak a centrumból, vagyis a mag szemszögéből lenne érthető.

Csak a centrum, vagyis a mag lehet az, ahonnan értelmet nyer a fekete, a fehér, a vörös és a kék. Csak a centrumból, vagyis a magból érthető, hogy kik az északi, kik a nyugati, kik a déli és kik a keleti testvéreink. Az északi fekete ág egy darabig még tudja ezt, majd elfelejti és elkezd külön kategóriákban gondolkodni. A nyugati fehér ág úgyszintén. Mivel uralkodó történelemképünk alapvetően a peremvidék szemléletmódjából táplálkozik, azt teszi egyeduralkodóvá és azt kényszeríti ránk, ezért mi sem értjük már mitől germán a germán és mitől szláv a szláv. Pedig a megoldás pofonegyszerű. A germán valójában KARA-MAN, vagyis fekete nemzetség, a szláv pedig SZÁR-ÁB vagyis fehér nemzetség. Ugyanannak a nagy szkíta-hun törzsszövetségnek az északi és nyugati ága. Nem fajidegenek, nem ellenségek és végképp nem képeznek külön kategóriát semmilyen szempontból, hiszen mindannyian ugyanannak az egykor hatalmas nemzetnek a peremvidékekre szorult különböző ágai. Ez az, amit elfelejtettünk, ez az, amit szándékosan elfelejttettek velünk. Hogy kik? Azok, akiknek érdekében állt e nemzeteket szembefordítani egymással! Azok, akik előszeretettel alkalmazták és alkalmazzák mindmáig az „Oszd meg és uralkodj!” elvét! Ők Róma szellemi örökösei, a mindenkori birodalomépítők.

A szkeptikusok most joggal vethetnék a szememre, hogy a szláv = szár-áb levezetés teljesen önkényes, forrásokkal megfelelően nem alátámasztható. A helyzet azonban úgy áll, hogy éppen hivatásos történészeink kedvenc forrása, Bíborbanszületett Konstantin De Administrando Imperio c. munkája támasztja alá legfényesebben a fenti levezetést. A 32. fejezetben ugyanis, melynek címe A szerbekről és a földről, melyen most laknak, a következőket olvashatjuk:

„Tudnivaló, hogy a szerbek a kereszteletlen szerbektől származnak, akiket fehéreknek is neveznek, s akik Turkíán túl azon a helyen laknak, melyet ők Boíki-nak neveznek, ahol szomszédos velük Frankország, úgyszintén a fehérnek is nevezett kereszteletlen Nagy Horvátország is; tehát eredetileg ezek a szerbek is ott laktak. Miután azonban Szerbia uralmát két fitestvér vette át apjától, az egyik magához vevén a nép felét Heráklioszhoz, a rómaiak császárához menekült, s őt ez a Herákliosz befogadván, letelepülési helyül Thesszaloniké tartományban lévő Szérbliát adta, mely attól kezdve kapta ezt az elnevezést. A »szerbek« a rómaiak nyelvén »szolgák«-at jelent, s innét a köznyelv »szérbüla«-nak mondja a szolgák lábbeliit és »tzerbulianoszok«-nak azokat, akik olcsó és szegényes lábbeliket hordanak. Ezt a nevet azért kapták a szerbek, mivel a rómaiak császárának szolgái lettek.”

Ahogy azt korábban is írtam, mi hajlamosak vagyunk rá, hogy még a legárulkodóbb és legdöbbenetesebb közléseken is olyan játszi könnyedséggel lépjünk át, hogy igazából fel sem fogjuk, amit olvasunk! Ez a részlet ugyanis elmond nekünk mindent.

„Tudnivaló, hogy a szerbek a kereszteletlen szerbektől származnak, akiket fehéreknek is neveznek...”

Itt áll előttünk világosan a szerb szó eredeti jelentése! A szerb tehát valóban annyit tesz, mint fehér! A szár szó – ahogy azt számtalanszor kifejtettem már – aranyló, fénylő, ragyogó és fehér jelentéstartalommal bír, és mindig, minden körülmények között a Nap-imádó és tűztisztelő fehér hunok megjelölésére szolgált. Ez a szár szó a már jól ismert -áb végződéssel kiegészülve előbb szár-áb, majd szerb formában jelent meg. Teljesen egyértelmű tehát, hogy a szerb szó eredeti jelentése: fehér hun törzsből származó, közülük való. Tapasztalva azonban a kérdéses korszakban az R–L hangváltozás gyakoriságát, szinte biztosra vehetjük, hogy ez a SZÁR-ÁB később SZÁL-ÁV formát öltött. A SZÁL-ÁV azonban a mássalhangzó-torlódás úgyszintén gyakori jelensége után már SZLÁV formában jelenik meg.

Ha tehát valaki felteszi a kérdést, hogy hol vannak a szlávok és hogyan illeszthetők be az előttünk feltáruló képbe, akkor a válaszom így szól: A szláv nép valójában fehér hun nép. Az egykori hatalmas, egész Eurázsiára kiterjedő szkíta-hun törzsszövetség nyugati ága, amely a történelem hajnalán mezopotámiai őshazánkból a sztyeppe felé törve a BAL-ÁG szerepét vállalta magára. Innen jön a Polák, innen jön a Bolgár, de innen jön a Balkán-félsziget megnevezése is, ahogy azt Pap Gábor korábban már észrevette. Megjegyzem az általam sokat emlegetett és szintén eftalitákra jellemző balta - szekerce jelentésű ősi P-L-K és P-L-T alakok eredeti elsődleges jelentése is éppen ez: bal ág! Mert amikor egy törzsről lehasad egy ág, akkor maga a lehasadt rész is ezt a balág (vagy jobbág, ebből lett a jobbágy szavunk) nevet viseli, de az eszköz, amellyel lehasítjuk szintén ezt a nevet kapja.

Ugyanezt a szót használták akkor is, amikor egy kezdetben egységes, de egyre inkább szaporodó és sokasodó nép egyes csoportjai, saját addigi élőhelyüket kinőve, elvándorlásuk előtt a számításba jöhető új szállásterületeket felosztották egymás között. Erre egy gyönyörű példát a Szentírásban is találhatunk:

„Lótnak is pedig, aki Ábrámmal jár vala, valának juhai, ökrei és sátorai. És nem bírá meg őket az a föld, hogy együtt lakjanak, mert sok jószáguk vala, és nem lakhatának együtt. Versengés is támada az Ábrám barompásztorai között, és a Lót barompásztorai között; és a Kananeusok és a Perizeusok is ott laknak vala akkor azon a földön. Monda azért Ábrám Lótnak: Ne legyen versengés közöttem és közötted, se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk. Avagy nincsen-é előtted mind az egész föld? Válj el kérlek, tőlem; ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek.” (I. Mózes 13. 5-9.)

Tehát „ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek”. Így jön létre a föld felosztásakor mindig egy bal-ág és egy jobb-ág. Ami igaz volt annakidején Ábrám és Lót barompásztoraira, az természetesen igaz a sztyeppén élő hatalmas szkíta-hun nemzetre is. A peleku – paratu – parta szó mindig a föld felosztására, egy nép kettéválására, vagy egy központi törzsről való lehasadására utal. S hogy ez mennyire így van, arra még egy kitűnő példát találhatunk a Szentírásban:

„Hébernek is lett két fia: Az egyiknek neve Péleg, mivelhogy az ő idejében osztatott el a föld” (I. Mózes 10. 25.)

A fenti összefüggések fényében immár nem szorul magyarázatra, hogy Péleg neve és a föld felosztása hogyan és milyen logika mentén kapcsolódik egymáshoz. De így értjük meg azt is, hogy aki a magról balág gyanánt lehasad és elvándorol, az valójában el-BALLAG. Ez a rendkívül ősi (és magyarul máig is kitűnően érthető) szó egyben kifejezi azt az eszközt is, amellyel a hétköznapi életben hasítani, repeszteni, kettéosztani szoktunk: a baltát és bárdot. De ugyanennek az ősi szónak létezik egy ilyen jelentése is: megbomlik az egység. Vagyis az előbb említett jelentéstartalmakon kívül pártos, pártütő értelemmel is rendelkezik. Nincs tehát semmi ellentmondás az eftaliták „pártus” nevére adott különféle magyarázatok között. Bihari Gábornak is igaza van, amikor a pártusok nevét az általuk előszeretettel használt harci eszköznek, vagyis a szekercének, a csatabárdnak a nevére vezeti vissza, de igaza van Bakay Kornélnak is, aki a pártusok nevében a pártütő, elpártolt és pártos szavainkat véli felismerni. És természetesen Pap Gábor magyarázata is helytálló, aki a bal-ág jelentést látja megalapozottnak. Ez a sok-sok, látszólag egymásnak ellentmondó magyarázat egyszerre és egyidejűleg igaz, mert mindegyik ugyanarra az ősi péleg – peleku – paratu – parta szóra, és annak különböző jelentéseire vezethető vissza.

A Bárdosok utódai c. fejezet publikálása után többen is felvetették, hogy hogyan lehetséges, hogy ennek az ősi szónak a vizsgálatakor – debreceni létemre – nem térek ki a pártára, népviseletünknek erre a jellemző darabjára. A felvetés teljesen jogos, ezért egy gondolat erejéig tegyünk kitérőt és vizsgáljuk meg, hogy a párta szó hogyan és milyen logika mentén vezethető le az ősi peleku – paratu – parta szóból! Tudjuk, hogy a félkörív alakú párta valójában az égboltozat leképezése. Az égboltozatban található BOLT szó azonban ugyanennek a PART szónak az R–L hangváltozáson átesett alakja. E szó különféle jelentései között megtalálható a feloszt, a kettéoszt, és az elválaszt is. Hogyan is olvastuk a Teremtés Könyvében?

„Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap.” (I. Mózes 1. 6-8.)

A BOLT-ozat célja tehát az, hogy elválasszon. Hogy elválassza a vizeket a vizektől. Mivel a párta éppen ezt az „elválasztásra szolgáló” boltozatot szimbolizálja, így világossá válik, hogy ebben a szóban is a peleku – paratu – parta szó nyomára bukkantunk, amely mindig elválaszt, mindig elkülönít, és mindig feloszt. De így értjük meg azt is, hogy a tengert a szárazföldtől elválasztó vékony földsáv miért éppen PART. Így értjük meg, hogy testünk piciny részecskéje miért éppen PORC. Vagy, hogy a levágásra és feldarabolásra szánt háziállatunk neve – a P-B-M hangváltozáson keresztül – miért éppen MALAC. (A malac szó angolul: pork!) A sort a végtelenségig lehetne folytatni, jelen tanulmányomnak azonban nem célja e szó gazdag jelentéstartalmának és számtalan változatának feltérképezése. Számunkra most elsősorban az a fontos, hogy megértsük: az eurázsiai térség nyugati (vagyis európai) területeit a hatalmas szkíta-hun nép azon ága népesítette be, amely a centrumról, vagyis a magról bal felé lehasadva „balági” lett és ezért előszeretettel alkalmazta saját magára e szó különféle változatait. Prágától Moldváig, a Balti-tengertől a Balkánig, Belgiumtól a Burkusok országáig, a bolgárok földjétől a barkókig és a palócokig mindenütt ugyanezt a megnevezést találjuk.

Mielőtt bárki félreértene, szeretném világossá tenni: én nem teszek egyenlőségjelet például a szlovákok és a palócok közé. Mindketten eftalita hunok ugyan, végeredményben mindketten rokonaink, de azért nem teljesen mindegy, hogy mikor hasadtak le a kezdetben még egységes hun magról! Ha ez a lehasadás évezredekkel ezelőtt történt, akkor az eltelt évezredek függvényében a nyelvi és kulturális különbségek is jelentősek lehetnek. A régebben lehasadt ágak nyelve távolabbra sodródott a mag ősnyelvétől. A csak nemrég leszakadt ágak nyelve azonban alig tér el attól. Ezért értjük a palócok beszédét és ezért nem értjük a szlovákokét. De ez semmit nem von le abból a tényből, hogy egyik is és másik is eftalita hun, azaz rokon.

Fontos továbbá tudnunk, hogy a sztyeppei centrumban, azaz a magban élő szkítákat is külön ágnak tekintették. Noha ők voltak a törzs, amelyről jobbra is és balra is lehasadtak különféle ágak, azért őket is külön ágnak nevezték. Ők voltak ugyanis a mag-ág. Ezen a ponton értjük meg, hogy a hunokra és a magyarokra oly sokszor alkalmazott Magóg kifejezés valójában honnan ered. Tudjuk továbbá, hogy elvándorlásra sohasem az uralkodó réteg vagy a nemesi elit kényszerül, hanem azok a szegényebb, leszakadóban lévő rétegek, akik a jobb megélhetés reményében hagyják el szülőföldjüket. A jobbra vagy balra leszakadó ágak mindig a társadalom legalacsonyabb szintjén élő, megélhetési gondokkal küszködő csoportjai. Ők ballagnak el elsőként. Aki legkevésbé szorul rá, hogy az elballagást válassza, az a gazdagabb, nemesi réteg. Ők maradnak legtovább a magban, ők a mag-ág, vagyis a Magóg.

Mint láttuk, ezek az európai eftaliták a hun égtáj-szín szimbolika alapján fehérek voltak. Innen jön másik megnevezésük a szár-áb = szerb és szál-áv = szláv. A kételkedők most azt mondhatnák, hogy ez egy teljesen elhibázott levezetés, hiszen a De Administrando Imperio-ból vett fenti idézet világosan megmondja nekünk, hogy a szerb szó eredeti jelentése: szolga! Hogyan is olvastuk Bíborbanszületett Konstantinnál?

„A »szerbek« a rómaiak nyelvén »szolgák«-at jelent, s innét a köznyelv »szérbüla«-nak mondja a szolgák lábbeliit és »tzerbulianoszok«-nak azokat, akik olcsó és szegényes lábbeliket hordanak. Ezt a nevet azért kapták a szerbek, mivel a rómaiak császárának szolgái lettek.”

Ugyanazzal a problémával állunk tehát szemben, mint amelybe már a maghreb = magyar-áb levezetésnél is belefutottunk. Akkor is azzal az ellenvetéssel találkoztunk, hogy a maghreb szónak az arab geográfusok műveiben világos jelentése van. Ez a szó ugyanis azt jelenti: nyugat. Azonban már ott is azt láttuk, hogy ennek a szónak csak a másodlagos jelentése volt a nyugat, az elsődleges és eredeti jelentése magyar-áb volt! Mivel a magyar-áb letelepedés éppen az iszlám civilizáció legnyugatibb szegletét érintette, ezért egy idő után a „Maghreb felé” és a „nyugat felé” kifejezések teljesen azonos értelművé váltak, s így létrejött egy másodlagos „nyugat” jelentéstartalom is. Pontosan ugyanez a helyzet most is. Ez a szár-áb – szál-áv – szláv nép volt az az őseurópai etnikum, amelyre a Római Birodalom dél felől ráterjeszkedett és a szlávok törzseit leigázva azokat rabszolgákká tette.  Ami tehát a szkíta centrumból vizsgálva nyugati hun testvérnép, fehér törzs, vagyis szár-áb, addig ugyanaz római szemszögből leigázásra váró rabszolga. Mivel a terjeszkedő Róma a hódító hadjáratai során általa összefogdosott szláv foglyokat rabszolgákká tette, ezért egy idő után a szláv és a szolga szavak teljesen azonos értelművé, egymás szinonim kifejezéseivé váltak. A szerb illetve a szláv szavak elsődleges jelentése tehát: fehér törzs, a másodlagos – római szempontból értelmezendő – jelentése pedig: szolga.

Ezen a ponton nyer magyarázatot a nyelvünkben hatalmas mennyiségben előforduló állítólagos szláv kölcsönszavak talánya is. Az akadémikus tudományosság azt igyekszik elhitetni velünk, hogy kultúrszavaink jelentős részét a bennünket körbevevő szláv népektől vettük át, hiszen nemzetünk honfoglalásunkat megelőzően – legalábbis szerintük – egy barbár, civilizálatlan, szedett-vedett horda nyelvi és kulturális szintjén állt. A másik – lényegesen józanabb – oldal ezzel szemben azt igyekszik bizonyítani, hogy a kölcsönzés iránya éppen fordított volt. Nem mi kölcsönöztük e szavakat a szlávoktól, hanem ők vették át tőlünk. Hosszú-hosszú évtizedek teltek el és nyelvtudományunk alig tudott túllépni ezen az értelmetlen kérdésen: Ki lopott kitől? Pedig a megoldás szinte adja magát: senki nem lopott senkitől! Ezeket a szavakat mind a szlávok, mind pedig a magyarok ugyanabból az ősi szókincs-bázisból merítették, mint sajátjukat vitték tovább és hosszú évezredek külön utas fejlődése során a saját szájízük szerint változtatták, módosították és torzították el. Ez a két nép ugyanis hajdan egy volt. Ugyanannak a hatalmas nemzetnek a két ága.

Ez a felismerés azonban újabb gondolatokat indít útjára, hiszen tovább árnyalja a két bejövetelünk mögött meghúzódó indítékok és motivációk képét. Lehetetlen ugyanis, hogy a szteppén (vagyis a centrumban) élő száznyolc nemzetség ne lett volna tökéletesen tisztában azzal, hogy az Európát benépesítő fehér hun nép az ő közeli rokona, édestestvére. Nyilván tudtak róluk és számon is tartották őket. Az is lehetetlen, hogy a szlávokra dél felől ráterjeszkedő Róma hódításainak híre ne jutott volna el hozzájuk. Arról is egészen bizonyosan értesültek, hogy a rómaiak az ő eftalita testvéreiket szolgákká teszik és árucikként kezelik. Amikor azonban a gőgös és önistenítő caesarok megindították a birodalom történetének legbestiálisabb keresztényüldözéseit, akkor a száznyolc nemzetségnél végképp betelt a pohár:

„...a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak és kapitányokat rendeltek maguk közül, Csele fia Bélát, ennek őseit Kevét és Kadocsát, Bendegúz fiait Attilát, Kevét és Budát, majd elhatározták, hogy benyomulnak a nyugati tájakra. Akkor egy lélekkel kivonultak Szittyaországból...”

Úgy tűnik tehát, hogy a kereszténység védelmén kívül létezett egy másik igen nyomós ok is, ami a hunok roppant áradatát elindította. Bármilyen különös vagy szokatlan legyen is a gondolat, igen valószínű, hogy Attila seregei azokért az eftalita hunokért vállalták ezt a hatalmas feladatot, és azoknak a fehér hun törzseknek a felszabadításáért szálltak harcba, akiket ma szlávnak nevezünk. Ez a gondolat azonban egész történelmünket egy teljesen új perspektívába helyezi. Már a krónikásaink sem értették világosan bejövetelünk eredendő okát. Úgy olvastuk: „...a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak”. Lehetetlen azonban, hogy Szkítia földje ne tudta volna eltartani mind a száznyolc nemzetséget. Mi nem új hazát keresni érkeztünk ide, nem új területeket kerestünk éhes jószágainknak, hiszen Szkítia földjén hatalmasabb országunk volt, mint bármely más nemzetnek a világon. Mi nyugati testvéreink segélykiáltását hallottuk meg, őket szabadítottuk fel a szorongató római elnyomás igája alól!

Attila győztes hadjáratai és a magyarok második bejövetele után a megalázott Róma számára alapvető fontosságú volt, hogy e két testvérnépet egymás ellen hangolja. Hosszú évszázadok titkos aknamunkájával ezt a szándékát sikerre is vitte. Ma Magyarországon szinte nem találni olyan nemzeti érzésű közösséget, amely testvéri szeretetet ápolna szláv véreink iránt. Hogyan is ápolhatna testvéri szeretetet, ha már azzal sincs tisztában, hogy egymás testvérei vagyunk? Ehelyett mélyen belénk plántált gyűlöletet van bennünk egymás iránt. A magyarok a szlávokban ősi földjüket elrabló tolvajt látnak, a szlávok pedig a magyarokban egy őket korábban megszállás alatt tartó keleti rablóhordát. Kinek állt mindez érdekében? Mennyi hazugság és mennyi történelemferdítés vezetett idáig?

Ugyanazt tapasztaljuk tehát, mint amit a Hosszú hajú Merovingok c. fejezetben a franciákkal kapcsolatban láttunk. Egy alapjaiban meghamisított torz történelemképet erőltetnek ránk, amely mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy elválasszon bennünket saját testvéreinktől, szembefordítson velük és egymás ellenségeivé tegyen bennünket. Ez az „Oszd meg és uralkodj!” elve, a rómaiak jól bevált taktikája. Persze tudom jól, hogy sokan mindezt megalapozatlan összeesküvés-elméletnek gondolják. Akik így gondolkodnak, jól teszik, ha figyelmesen végigolvassák Michael Rhetor Manuel császárhoz intézett beszédének következő részletét! Olvasás közben pedig vegyék figyelembe, hogy a lenti idézetben szereplő dákok alatt minden esetben szerbeket (vagyis szlávokat), a gepidák helyén pedig magyarokat kell érteni!

„...ó császár, magad is részt vettél, a dákok és gepidák, e két nép elleni hadjáratban: azok ellen, mert odúikból előmásztak a rómaiak földjére, ezek ellen, mert az alattvalói esküt semmibe vették, és fegyverbarátságra léptek a dákokkal – akik szomszédaik, és velük vérségileg is keveredtek (...) A dákok dolga most már – miután egyszer ekkora veszedelembe jutottak – biztonságban volt, s a továbbiakban a harcban erős dák követett is téged a rokon és szomszédos gepidák ellen. Te ugyanis elindultál, hogy vitézi kardodat a területileg is érintkező népekre sújtsad. A dák és a gepida tudniillik annyiban határosak, hogy ketten nem ugyanazon a parton, hanem a folyó átellenes szélein merítik az italt, mely vérükkel keveredett, mert rokon fajtából valók; gondolkodásuk is megegyezik irányunkban, mert mindketten ellenségeink. Mármost te a vérségileg, gondolkodásmódban és lakóhelyüket tekintve egymáshoz közel álló dákokat gondolkodásmódban a gepidáktól eltávolítottad, a gepidákat a dákoknak még a vidékeitől is távolra telepítve tartod – hiszen jóformán mindenestől szolgáiddá tetted őket –, a vért pedig elválasztottad a rokon vértől az öldöklés vérfröccsenésével, mely általuk és belőlük ömlött. Mert a gepidáknak mintegy a kezét megragadva a kezek gazdáira csaptál le – hiszen a dákok voltak korábban a gepidák kezei, mégpedig nagyon is rokoni kezei. E két nép harci szövetségét újabban harci ellenségeskedéssé változtattad; az egyetértő sereget két csatarenddé, éspedig ellenséges indulatú csatarenddé választottad szét.”

Tehát figyeljük meg:

„...rokon fajtából valók; gondolkodásuk is megegyezik irányunkban, mert mindketten ellenségeink.”

Majd:

„Mármost te a vérségileg, gondolkodásmódban és lakóhelyüket tekintve egymáshoz közel álló dákokat gondolkodásmódban a gepidáktól eltávolítottad”

Továbbá:

„...a vért pedig elválasztottad a rokon vértől...”

Végül:

„...a dákok voltak korábban a gepidák kezei, mégpedig nagyon is rokoni kezei.”

Hogy mi az igazolás arra, hogy itt valóban a szerbekről és a magyarokról van szó? Nos, a történelmi összefüggésekből ez teljesen egyértelmű, ugyanis Manuel császár éppen a szerbek és a magyarok ellen viselt háborút. De megerősíti mindezt a kötet szerkesztője, Moravcsik Gyula is, aki Az árpád-kori magyar történet bizánci forrásai c. munkájában e szakaszhoz a következő lábjegyzetet írta:

„...a gepidák a magyarok, a dákok a szerbek (a későbbiekben is).”

Hadd emlékeztessek ezen a ponton Pap Gábor gondolataira, aki a magyar múlt tanulmányozása kapcsán rámutatott: kétféle kapcsolat létezik testvér és testvér között. Az egyiket Káin és Ábel egymáshoz való viszonya jellemzi, a másikat Hunor és Magyar kapcsolata. Ezek után mindenki tegye föl magának a kérdést: melyikfajta testvériség jellemezte Attilát és a vele tartó száznyolc nemzetséget, amikor eftalita testvéreinek segítségére indult? ... És milyen testvériség jellemez bennünket, amikor azon hahotázunk, hogy a teljes szlovák történelem elférne egyetlen söralátéten? ... Ha hagyjuk magunkat testvéreinkkel szembefordítani, akkor Róma szellemi örökösei máris elérték a céljukat!

14 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://maghreb.blog.hu/api/trackback/id/tr654846622

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

nem kell keletre menni feszt s foleg az 'eftalita' feher hunt keresni.

mashol is voltak 'feherek' mint 'hunok' stb csak szetszedtek a tortenelmet es ott hasznaljak rajuk itt nem.

amugy a hun=hon,ami akkor lehet 'szlav ' is de felesleges a szlavokkal bajolni mert ok elgorogosodtek az egyhazi nyelv bevezetesevel,vagyis korrupt szkita nyelv a korrupt goroggel.

elsosorban nekem a hun/honi az az itt levo szkita a 'hunok' elott,akik gotok voltak.

amugy lehet hogy a nem a karpati regioban lako honi szkitakat hivtak ;hunnak' hanem mondjuk akar a romai bir. mas teruleten levoket is[mint helyi ,honi lakosokot]

azer mondom mert olvastam hogy Atilla bevezeti a hun nyelvet a romai helyett[ valaki akkori irta csak nem jut eszembe a neve]

ezt ugy nehezen hisszuk de szet van szedve a tortenelem es ezert itt ott emlegetnek ilyent-minthogy azt is hogy Atilla beuzen kostantinapolyba hogy keszitsek a palotajat mert megy oda.stb

amugy az igazi 'hunok' a szekelyek mint 'honiak'.mert a magyar kiralysag nem a karpatokon kivul alakult hanem belul-vagyis ezen belol kell nezni a 'honit'.
csak nem ugy hogy 'csaba kiralyi vezetesevel bemenekultek erdelybe Atilla halala utan'-mert ez humbuk valszeg!!!

nem volt semmi csaba kiralyfi meg semmi '2ik bejovetel'.

Egy ha volt az is.

csak szetszedtek a tortenelmet es megcsinaltak nem csak 'avar' hanem 'hungar' bejovetelt is 3iknak.
es megcsinaltak egy 'Szent Istvani keresztelkedest s koronazast'.

meglehet hogy Atilla [vagy barhogy nevezzek] volt Szent Istvan.
Kedves Gyula!

Azért ne essünk át a ló túloldalára, hogy mindenhol homogén hun tengert lássunk.

A szláv és germán nyelvek meglehetősen távol állnak a magyartól. Véleményem szerint az egyezések egyik rétege a közös ősnyelv, a másik pedig valóban a hun korszak, de például néprajzi, temetkezési szokásaik is eltérőek. Ha itt tényleg egynyelvűség lett volna, akkor kb. annyi lenne a különbség, mint most a latin, vagy a germán nyelvek között van.

Én egy olyan helyzetet tudnék elképzelni, mint ami a heftalitákkal volt Indiában. Rátelepültek a helyi népességre, erős kulturális hatást gyakorolva rájuk. Így, igaz mindenhol fellelhetők a hun nyomok, de végül a szolganépek jellemzői lettek a dominánsak, mint pl a bolgárok esetében is.
Arra szeretném felhívni a figyelmét úgy a szerzőnek, miként az olvasóknak, hogy néhány ezer év nagy idő, de néhány tízezer év különösen nagy idő.

S ez azon a ponton válik tetten érhetővé, hogy úgy közel tízezer éve ért véget a legutolsó jégkorszak.
Azaz volt sok-sok ezer év, amikor az ősi kapocs emlékének megőrzése mellett a táj, az eltartóképesség, stb. alakulásával a nyelv is együtt alakult (ko-evolúció), valamint azzal, hogy az a táj, ami ma lakott és élhető teszem azt a mai német-lengyel részeken, az 6-8000 évvel ezelőtt még "skanidnávia" volt.

Ezt a problémakört rendszeresen kihagyják, vagy kerülik és hasonló félreértésekhez,félreértelmezésekhez vezethet, miként a magtól elválasztott héj - amúgy helyesen leírt - értelmezésének esete.

A fentiek tükrében egyes népszokások, nyelvi elszakadások, stb már állandónak tekinthetők, még akkor is, ha volt kísérlet arra, hogy ezt helyreállítsák.
Ugyanezen populációk egyidejű rabszolgásításáért meg egy másik világhatalom meg kézzel-lábbal küzdött (Róma).
Jelenleg úgy tűnik sikerrel - de ez a siker elpárologtatható, ha a teljes visszakeresés (nyelv, népszokás, genetikai fenotpusok, stb...) tisztességesen és rendkívül alaposan feltárásra kerül.
Van ide meg valami

arra senki nem gondol [ vagy igen lehet de eddig nem lattam leirva] hogy Savaria az annyi mint Avar vagy 'Avaria' ha ugy teccik.

foleg ha megnezzuk hogy ha levagjuk az elso betut nehany nevrol az 'avar'- kapjuk

K-abar [ b-v hasonlo hangzo es a szlavba a b=v]

S-avar
S-abir

es jut eszembe meg valami K-arpat ---Karpad [ a d-t hasonlo hangzo]

a svedekkel kapcsolatban emlegetik a 'suonites'-eket Tacitustol mintegy elso feljegyzest a 'svedekrol',a sved nevrol,[ gondolom Svedorszag teruleten-habar nemtom mennyire ezek a 'suonitesek' ott eltek,valszeg van vita arrol is,nem tudom]

a 'v' az valtozhat ket maganhagzora mint peldaul az Avar-hun [ Uar-hun]

vagyis a 'suo' resz lehet 'sve' --amugy erdekes a finnek a 'suomik'-ez csak
mellekesen]

vagyis 2-3 betu hasonlit a svedes-hez

es ez alapjan a S-avaria az nem lehet Avar??

persze hogy 'nem ' mert karpat medence!

vasgyis az avarok itt eltek es nem jottek sehonnan.

es ha megnezzuk a bavar[bajor] es azutan a svab neveket mintha ugyanaz a 'SABiR,SAV/BAR' nev lenne megkavarva - a massalhagzok es mganhagzok is ugyanazok.

persze elor emindenki megijed es asozngya de ' akkor igaz hogy itt 'germanok' eltek es nem hunok vagy szkitak?'

jo d emi van ha ezek ugyanaz a csapat vot mint mi csak elgermanosodtak?

es amit akartam vegul a SLAV nev is ugyanaz a betuk mitn az elobb emlitettek.

v-b ugyanaz az L-R hasonlo hangzo

ettol valszeg meg jobban megijednek nehanyan mert akkor 'igaz hogy itt szlavok laktak??'XD

hat lehetne mondani de akkor borul az hogy a ' szlavok eszkarol jottek'

persze tovabbra is megijed mindenki...XD

de mivel ma is tobbsegeben MAGYAROK laknak itt es a 'szlavojrol' elegge kimutathato hogy betelepedtek [ lasd szerbek s ha jol tudom horvatok is es nem olvastam de lehet a totok is]--szoval akkor kik a 'szlavok' es akkor a 'bavarok,svabok' is??

kik voltak?? magyarok!

XD mi?

csak valszeg a nevuk megmaradt de mar keveredve a bejott olyanokkla akik a mai'szlav' nyelvet beszelik.

ettol meg most is marad a nagy kerdes...MI A MAI SZLAV NYELV??

en nemtom most sem megmondani-egyesek szerint a leromlott szkita nyelv ami keveredett a bizanci [mar romlott gorog egyhazi nyelv-a gorog meg romlott osi magyar ] nyelvvel??

nem tudom.
Czimbalmas Tivadar - Pallagkutura . eloadas,film is van a neten, 1 oras kb. A jegkorszak elottrol kezdi a tortenelmet felgongyolni, segitsegul hivva a pallagokat a Karpatmedenceben. Azota mar en is figyelem Erdelyszerte a pallagokat. Elmelete megcafolhatatlan, az ujranepesedes tobbek kozt innen a Karapdmedencebol tortent. Ezert ez a sok fellelheto rokonsag szerte. Ugyanot igazolja a regeszek alltal feltart keramia kulturak szettrjedese,ami megint a Karpatokbol indult,errol is lehet talalni a neten anyagot,meg az iskolaban is tanitjak,persze ott nem fuzik hozza,hogy melyik nep is kezdte a fazekassag eltejeszteset.
meg egy rovid szoelemzes: PaPiR-us . a vegzodest elhagyva marad a PaPiR- pap-ir - es teyleg ezt tanitjak az iskolakban,egyiptomban a papi kasztok hasznaltak irasra. Aki ezt vitatja,hozzon meg egy mas nyelvet a foldrol amiben ugyanezt jelenti amit a magayr ertelem ad. :)
S ennek fejleményében ha Magóg az Magág, akkor Góg mit jelenthet??
Az utolsó bekezdésen már többször rágódtam. Nagyon-nagyon mély gondolat és nagyon is a helyén van.
@gigabursch: Agg ág??? S ez mit jelentsen? Kaparom a fejem. Mivel már rég óta azt hittem hogy a Goth/Gót az Góc lehetne, így azt hittem hogy a Góg és Magóg lehetne Góc es Magóc is. A Magág olvasásán újból csak vakartam a fejem. Nagyon érdekes, vagy én még nem bukkantam rá, hogy sehol nem magyarázzak meg a Góg es Magóg nevek jelentését, mármint valósan.
@Vágtázó Csiga:
Elsőre csak annyit, hogy egy elaggott ág, már nem magtermő.
De - ez így nálam egyelőre természetesen most - csak játék a szavakkal
"SZÉRBÜLA"?
Az olyasféle viselet lehet, mint a CREPIDA. Kinek bocskora, vegye magára!
Minden esetre a COTURNUS-tól és a STIEFEL-től eltér. Utóbbiakat lovasok hordhatták. Tudja, miből gondolom?

Ha megenged egy kritikai észrevételt, kedves Gyula, szófejtései eléggé nagyvonalúak. (pl. JOBBÁGY < JOBB ÁG)

Biztosan volt gyalogos seregtest, és lovas seregtest a hunok hadában. Másmilyen lábbelihez voltak szokva, ami feltűnően megkülönböztette őket egymástól, noha egy nyelvet beszéltek.
Meneküléskor a gyalogosok meghúzódhattak a hegyes, erdős vidéken, a lovasoknak viszont jobban megfelelt a végtelen füves puszta. Különváltak hát, hogy aztán újra egyesüljenek.
Régen kólintott valami úgy fejbe, mint ebben a fejezetben az utolsó három bekezdés, az idézett részletekkel együtt! Nagyszerű felismerés.
@Levente Béla: Mélységesen egyetértek már csak azért is, mert olvastam Borbola Jánosnak az "Egyiptomi ősmagyar nyelv" című könyvét, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok.
Másrészt megosztanék valami hasonló szófejtést, aminek lényege, hogy magyarul érthető Japánnak a japánok által önmaguk megnevezésére használt "Nippon" név. Ez ugyanis NaPhoN, amit megerősít egyrészt a nemzeti zászlójuk (fehér alapon piros kör, nap), másrészt ők maguk hívják magukat a felkelő nap országának.
Elnézést a témától való eltérésért, ezzel csak a nyelvünk ősiségére akartam utalni és pontosan ezen ősiség miatt nagyon is egyetértek a szerző gondolataival, mármint, hogy Attila hunjai a rokon népek felszabadításáért jöttek Európába.