Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

HTML

Tóth Gyula: A kitalált középkoron túl

2012.10.16. 14:48 ( Tóth Gyula )

Arthur király

Ahogy azt A Nagy ciklus c. fejezetben láttuk, Antonio Bonfini még tudott olyan évkönyvekről, amelyek Attila galliai hadjáratát és Szent Orsolya mártíromságát Anterus pápasága és Maximinus császársága idejére tették. Mivel Anterus néven csak egyetlen pápa élt, és ő is csak mindössze másfél hónapig volt hivatalban, így viszonylag pontosan meg tudtuk határozni a hunok galliai hadjáratának évét. Annak a 236-os esztendőben kellett történnie. Észrevettük továbbá, hogy a korábban Aladárral azonosított Nagy Károly trónra lépésének 768-as dátuma éppen egy nagy húsvétciklusnyi távolságra van Anterus pápaságának 236-os évétől. Mindezek alapján azt a feltételezést fogalmaztam meg, hogy 532 fiktív évmennyiséggel kell számolnunk az időszalagon.

Miután a fenti gondolatokat publikáltam, a honlapom hozzászólói a következő kritikát fogalmazták meg:

„Egy kicsit önkényesnek tűnik a III. századi galliai hadjárat és Nagy Károly trónra lépésének a dátumát egyeztetni. Nem ugyanaz az esemény.”

Továbbá:

„Én azért nem vennék mérget rá, hogy a galliai hadjárat után olyan gyorsan meghalt volna Attila.”

Végül:

„A kivonás sajnos önkényes. Nem következetes kezdőpontról indul, s ugyanez a helyzet a végponttal is.”

A kritika tehát elsősorban arra irányult, hogy Attila galliai hadjárata és Aladár trónra lépésének éve nem lehetett ugyanaz az esztendő. A hozzászólók mentségére legyen mondva, A nagy ciklus c. fejezet írásakor még én magam is így gondoltam. Tisztában voltam vele, hogy ezek nem teljesen összetartozó események, úgy láttam azonban, hogy Attila galliai hadjárata és Aladár trónra lépésének éve között olyan túlságosan sok idő nem telhetett el. Tehát ha nem is pontosan, de azért nagyjából mégis kijön az 532 esztendő.

A kritikákat olvasva azonban elgondolkodtam. Vajon valóban tévedés lenne e két eseményt párhuzamba állítani? Vajon valóban nem összetartozó eseményekről van szó? Vizsgáljuk meg még egyszer, miket tudunk Attila nyugati hadjáratáról! Tudjuk, hogy a galliai hadjárat hivatalos dátuma 451. A korábbi fejezetekben azonban észrevettük, hogy egy 44 évvel korábbi idősíkon egyszer már lezajlanak ugyanezek az események, mégpedig hunok helyett alánokkal, vandálokkal és szvévekkel. Észrevettük, hogy ez a 406-407 fordulóján lezajló vandál hadjárat a lefolyását tekintve még közelebb is áll Attila hadjáratának krónikáinkban megörökített verziójához, hiszen tartalmazza azt a hispániai leágazást, ami a hivatalos változatból időrendi okok miatt (!) kimaradt.

Ezt a galliai vandál dúlást vizsgálva azonban azt is észrevettük, hogy ezzel a hadjárattal éppen egy időben Britanniában különös dolgok történtek:

„De ez csak előjátéka volt annak a rettentő pusztításnak, melyet a szövetséges germánok Galliában nemsokára véghezvittek. Midőn a Rajna befagyott, a vandalok, svébek, alánok és burgundok több ponton átkeltek a folyamon, azzal a határozott czéllal, hogy új hazát teremtenek itt maguknak. Galliát ettőlfogva a birodalom elveszettnek tekinthette. Nem lévén a tartományban elegendő helyőrség s a jó módhoz szokott lakosság sem értvén a fegyverforgatáshoz, a barbárokra nézve játék volt a hódítás.

Galliát még ennyire sohasem látogatta meg a pusztulás réme; vérözön borított mindent a Rajnától az óczeánig, az Alpoktól a Pyrenaeekig. És Stilicho Galliát sorsára hagyta, csakhogy Itáliát megmenthesse. A tűzbe-vérbe fojtott tartomány sehonnan sem számíthatott segítségre.

De mégis feltünt a szabadító. A ravennai udvar közönyössége, Gallia jajkiáltása és az elhagyatottság érzete a zendülő természetű brit hadsereget lázadásra sarkalta. Valami Marcus nevű katonát császárnak kiáltottak ki, de ezt csakhamar megölték s Gratianust tették helyébe, kivel négy hónap mulva szintén így bántak el. Ekkor megujult a katonák lelkében a Nagy Constantinus emlékezete. A közemberek közt találtak egy Constantinus nevűt s ezt, a nélkül, hogy meggyőződtek volna, vajon alkalmas-e az uralkodásra, feldíszítették a biborral. Mindazáltal Constantinus nem volt épen tehetségtelen ember s első pillanatra észrevette, hogy ha a hatalom birtokában meg akar maradni, katonáit foglalkoztatnia kell. Galliába vezette tehát a sereget s a lakosság nem mint lázadót, hanem mint szabadítót üdvözölte.”

Ezt a Nagy Képes Világtörténetből származó részletet többször is idéztük már. Korábban észrevettük, hogy az a Constantinus nevű közember, akit a vandálok galliai hadjáratával egy időben a Britanniában szolgáló római katonák „bíborral díszítettek fel”, valójában nem más, mint maga Nagy Konstantin. Észrevettük, hogy Nagy Konstantin egy kerek évszázaddal korábban kínosan hasonló körülmények között lett császár, mégpedig úgyszintén Britanniában. A két történet közötti egyezés olyan egyértelmű, hogy az még a Nagy Képes Világtörténet írójának is feltűnt: „Ekkor megujult a katonák lelkében a Nagy Constantinus emlékezete. A közemberek közt találtak egy Constantinus nevűt s ezt, a nélkül, hogy meggyőződtek volna, vajon alkalmas-e az uralkodásra, feldíszítették a biborral.”. Teljesen egyértelmű tehát, hogy az a Constantinus, aki a vandál hadjárat idején Britanniában uralkodni kezd, valójában azonos Nagy Konstantinnal.

Igen ám, de mi Nagy Konstantint korábban Attila idősebbik fiával, Aladárral azonosítottuk. Kiderítettük, hogy a nyugaton felbukkanó és keleti uralkodótársait legyőző Nagy Konstantint Attila idősebbik fiából alkották meg. (Az előző fejezetben ezt az állításunkat némileg árnyaltuk. Feltételeztük ugyanis, hogy Konstantin személyének megalkotásakor a keleti Cyrillus-Konstantint is alapul vették.) Ha tehát a fenti idézetben szereplő Constantinus azonos Nagy Konstantinnal, Nagy Konstantin pedig azonos Aladárral, a vandálok 407-es galliai hadjárata pedig azonos Attila nyugati hadjáratával, akkor mindezekből logikusan jön a következő felismerés: Aladár valójában nem Attila halála után, hanem a galliai hadjárat évében kezdett uralkodni a nyugati tájak fölött, mégpedig éppen Britanniában!

Ugyanez az első hallásra meglepőnek tűnő eredmény egy másik gondolatmenet alapján is logikusan kikövetkezhető. Kézai Simon krónikája ugyanis világosan közli, hogy a magyarok Attila idején történt első bejövetele kereken hétszázban történt:

„Tehát a világ hatodik korszakában a húnok Scythiában laktokban mint a fövény ugy megszaporodván, az Úr hétszázadik esztendejében egybe gyülekezve magok között kapitányokat, azaz vezéreket, vagy fejedelmeket állítának (...), hogy együtt egy szivvel foglalják el a nyugoti tartományokat.”

A Képes Krónikából azt is megtudhatjuk, hogy Attila halála a magyarok bejövetelének hetvenkettedik évében történt:

„Attila negyvennégy évig királykodott, öt esztendeig vezérkedett, százhuszonnégy évig élt. Meghalt azután a magyarok pannóniai bejövetelének hetvenkettedik, az Úr megtestesülésének négyszáznegyvenötödik esztendejében...”

Ha tehát Attila halála évének dátumát szeretnénk megtalálni Kézai Simon koordináta-rendszerében, egyetlen összeadást kell csupán elvégeznünk: a hétszázhoz hozzá kell adnunk a hetvenkettőt. Eredményként a 772-es esztendőt kapjuk. Ezen az idősíkon tehát ekkor hal meg Attila. Nagy Károly azonban, akit Aladárral azonosítottunk, már 768-ban uralkodni kezd! Tehát apja még életben van, de ő már uralkodik a nyugati tájak fölött! Nem ellentmondás ez? Mint majd látni fogjuk, egyáltalán nem az.

Úgy tűnik ugyanis, hogy Aladárt – egyfajta alkirály gyanánt – éppen Attila nevezte ki a meghódított nyugati tájak fölé. Hogy ez a dolog nem állt tőle messze, az abból is látható, hogy megkoronázása után a Tiszától a Don folyóig terjedő keleti területeket testvérére, Budára bízta:

„Az Úr megtestesülése utáni négyszázegyedik, a magyarok Pannóniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok a rómaiak szokása szerint egyetértő akarattal királyul emelték maguk fölé Attilát, Bendegúz fiát, aki előbb a kapitányok közé tartozott; ő pedig öccsét, Budát rendelte fejedelemmé és bíróvá a Tisza folyótól a Donig...”

Attila bölcs uralkodó volt. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy Brit-szigetektől egészen a Donig terjedő kontinentális méretű birodalmat képtelenség egy kézben összefogni. Teljesen természetes, szinte magától értetődő tehát, hogy a hatalmát megosztotta, és az általa meghódított roppant területek peremvidékeit neki alávetett fejedelmekre, alkirályokra bízta. És hát kiben is bízhatott volna meg jobban, mint tulajdon édestestvérében, és a saját fiában? Én tehát a magam részéről semmi ellentmondást vagy kivetnivalót nem látok abban, hogy Attila még életében rábízta a nyugati részeket idősebbik fiára. Sőt, kifejezetten logikusnak tartom azt!

Ezen a ponton is saját megszokásaink és előítéleteink rabjai vagyunk. Mi egész egyszerűen hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy Aladár csak atyja halála után kezdett uralkodni. Ráadásul a későbbi események ismeretében már negatív szereplőként tekintünk rá és ez rossz irányba befolyásolja a történelmi eseményekkel kapcsolatos tiszta és logikus gondolkodásunkat. Hogy Attila éppen erre a semmirevaló Aladárra bízta volna a nyugati területeket? Ez teljes képtelenség! Ezt mondatják az Aladárral kapcsolatos beidegződéseink. De ha jobban meggondoljuk, ez egyáltalán nem ilyen magától értetődő. Hiszen ekkor még Csaba és Aladár harca nem zajlott le, ekkor Aladár még nem állt a pápaság befolyása alatt, és ebben az időben még a római birodalmi eszme sem fertőzte meg a gondolkodását. Attilának tehát semmi oka nem volt arra, hogy bizalmatlan legyen tulajdon fiával szemben. Sőt tudva, hogy Aladár tulajdonképpen Krimhilda német fejedelemasszonytól származott, tehát anyai ágon még kötődése is volt ezekhez az újonnan meghódított nyugati területekhez, Attila választása kifejezetten jó döntésnek tűnik!

Ha jobban meggondoljuk, még az időzítés és a helyszín is tökéletes! Csak a Római Birodalom legszélső, legnyugatibb szegletének meghódítása után kerülhetett napirendre annak a kérdése, hogy ki legyen az újonnan meghódított nyugati részek fejedelme. Ez a legszélső, legnyugatibb szeglet pedig éppen Britannia volt. Amíg a harcok még folynak, amíg a nyugati területek státusza bizonytalan, addig ilyen kérdésnek nincs helye. Amikor azonban a Római Birodalom legnyugatibb provinciája is elbukott, a kérdés időszerűvé vált.

Úgy tűnik tehát, hogy Aladárt maga Attila nevezte ki az újonnan meghódított területek élére, s Aladár még Attila életében uralkodni kezdett nyugaton. Ez azonban egy másik korábbi ellentmondást is megmagyaráz. Amikor a Klodvig és a keresztvíz c. fejezetben Aladár különféle elnevezéseit vetettük górcső alá, akkor észrevettük, hogy a Childerik név Aladár Attilához való viszonyát fejezi ki. A Childerik szó ugyanis a CHILD és a RIK szavakra bontható fel. A child szó a mai angolban változatlan formában és változatlan jelentéssel maradt fent. Azt jelenti: gyermek. A -rik végződésről korábban már láttuk, hogy jeletése: király. Childerik tehát gyermekkirály volt, s így világossá válik, hogy ez a név valóban az Attilához való viszonyának kifejezője. Engem azonban a fenti levezetés során nem hagyott nyugodni egy gondolat. Ennyi erővel ugyanis a világtörténelem összes valaha élt uralkodóját Childeriknek lehetne hívni, hiszen mindegyik gyermeke volt valakinek! Dinasztikus uralkodócsaládoknál, ahol a trón már sokadik nemzedék óta öröklődik apáról fiúra, akár minden uralkodó Childerik lehetne! Úgy éreztem tehát, hogy ennek a megnevezésnek ebben a formában semmi értelme sincs. Kivéve egyetlen esetet! Ha az apa még él, és uralmát megosztja a fiával! Abban az esetben ez az elnevezés nem egyszerűen csak indokolt, de szükségszerű is! Hiszen éppen Aladár gyermek-királyi titulusa különböztette meg őt atyjának főkirályi címétől! Amíg Attila élt, addig ezt a gyermek-királyi titulust a félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozni kellett.

Ha most visszagondolunk Nagy Konstantin történetére, akkor tovább erősödik az a gyanúnk, hogy Aladár már Attila életében elkezdett uralkodni. Hiszen tudjuk jól, hogy Konstantin már rég birtokolta az augustusi címet, amikor a pannóniai Carnuntumban tartott császárkonferencián Licinius neve lehetséges augustusként egyáltalán felmerült. Liciniust akkor Csabával azonosítottuk. Láttuk, hogy Galerius (vagyis Honorius) teljesen váratlanul rukkolt elő Licinius (azaz Csaba) személyével, amellyel jókora meglepetést okozott a birodalom többi tetrarkhája számára. Az augustusi címet már korábban birtokló Konstantin nem is tudott belenyugodni abba, hogy Licinius lesz az augustus, neki pedig be kell érnie a caesari címmel. Jól jegyezzük meg ezeket a részleteket, ugyanis – mint a későbbiekben látni fogjuk – ezek vizsgálata sok egyebet is megmagyaráz! Lakatos Pál az Atilla fiai, Csaba és Aladár c. írásának következő részletét a Klodvig és a keresztvíz c. fejezetben már idéztük:

„Priskosz rhétor hiteles írásából tudjuk, hogy Atilla igen nagy szeretettel csüngött legkisebb fián - ERNÁK -on - (kinek nevét többféleképpen írják: BERNÁK, IRNIK, IRNÁK, IRMAK stb.), azért, mert a táltosok azt jövendölték neki, hogy e fiúban él tovább családja. Belőle hajt további magot majd az Atilla dinasztia. Priskosz úgy írja, hogy ezt ő személyesen hallotta Atilla udvarában. (...) Érdekes itt megállapítani azt, hogy a mai szófejtő szótárak az ÍR, gyököt „ÍR" és „ÉR" jelentéssel azonosítják. IR-NAK, vagy IR-MAK hangtani módosulása ÍR-MAG. (...) talán innen ered az a közmondás is, hogy „írmagja sem maradt". A bölcs Padányival kell egyetértenünk, amikor CSABA nevét, mint becenevet ismeri fel Atilla legkisebb és kedvenc fiánál ÍR-MAG, ÍR-NÁK, ER-NÁK neve kísérőjeként, hiszen az ősi nyelvben „SABA" a „legkisebb fiút" jelenti. Természetes történelmi folyamat az, hogy IRNAK - akit az érthetőség kedvéért most már csak CSABA néven fogunk említeni - nem volt képes a Hun Birodalomban azt a teljhatalmat képviselni és gyakorolni, amivel apja - ATILLA - rendelkezett.”

Csaba volt tehát Attila írmagja. A legtöbb kutató – aki egyáltalán hajlandó magyar értelmet tulajdonítani e névnek – ezt az „írmag” magyarázatot hozza a Priskosz által említett IRNIK, IRNÁK, IRMAK névre. Nincs is ezzel a magyarázattal semmi gond, mindez teljesen logikus, értelmes és elfogadható. Én azonban elgondolkodtam: ez az IR-MAG fordított szóösszetétel szerint már MAG-IR vagy MAG-ÚR. Ekkor kezdtem érezni, hogy több is rejlik e névben, mint eddig gondoltuk. Emlékezzünk vissza mindarra, amit Pap Gábor a héjról és a magról tanított nekünk. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a fajta megközelítés nem egy utólagos értelmezés csupán, hanem az akkori hun szemléletmód szerves részét képezte. Láttuk, hogy e szemléletmód jegyében nevezték a nyugati területeket balágnak, a keleti területeket pedig jobbágnak. A Tóth atyafiak c. fejezetben még arra is rájöttünk, hogy a központi területeknek is külön megnevezése volt. Az volt ugyanis a magág, amelyből a szkítákra sokszor alkalmazott Magóg kifejezés is származik.

Most gondoljunk vissza Csaba IR-MAG nevére, amely megfordítva MAG-IR vagy MAG-ÚR! Teljesen egyértelművé válik, hogy ő volt az a gyermek, akire Attila a központi területek, vagyis a Kárpát-medence fölötti uralmat akarta bízni. Vagyis őt szánta főkirálynak! Attila eredeti szándékai szerint neki kellett volna uralkodnia a birodalom központja, vagyis a MAG felett. Teljesen nyilvánvaló azonban, hogy a mag feletti uralmat nem vehette át addig, amíg atyja, Attila élt. Vagyis Csabának várnia kellett. Uralmát nem kezdhette el addig, amíg maga Attila volt a mag királya. Vegyük észre, hogy sem Budának, sem pedig Aladárnak nem kellett várni! Buda elkezdhette uralmát a keleti peremvidékek fölött rögtön Attila koronázását követően. Aladárnak is csak addig kellett várnia a nyugati peremvidékek fölötti uralomra, amíg Attila azokat meg nem hódította. Csabának viszont mindenképp meg kellett várnia atyja halálát.

Amikor azonban Attila halála elkövetkezett, egy váratlan fordulat húzta keresztül Csaba várakozásait. A már korábban trónra lépő és az uralkodáshoz egyre inkább hozzászokó Aladár immár nem elégedett meg a nyugati peremvidékek fölötti uralommal, hanem a centrum fölötti hatalomra is igényt formált! Ezen a ponton tört meg tehát Attila eredeti terve, itt siklott félre nemzetünk történelme! Aladár – Veronai Detre bíztatására – rátámadott tulajdon öccsére, és megakadályozta, hogy uralmát a mag fölött megkezdhesse.

Most gondoljunk vissza Nagy Konstantin és Licinius történetére! Pontosan ugyanezeket az elemeket találjuk ott is! Konstantin már rég uralkodik és magát már rég augustusnak tekinti, amikor a pannóniai Carnuntumban váratlanul felbukkan Licinius személye. (Úgy tűnik ezen az idősíkon ekkor halt meg Attila, ekkor merült fel a mag fölötti trónutódlás kérdése.) Konstantinnak bele kellett volna nyugodnia abba, hogy augustusi rangját a szerényebb caesari titulusra cserélje azért, hogy Licinius lehessen az augustus. Vagyis magyarra lefordítva: Aladárnak bele kellett volna nyugodnia abba, hogy öccsének alávetve alkirályként uralkodjon tovább, míg Csaba kapja azt a főkirályi rangot, amit korábban Attila viselt. Ez volt az, amit Aladár nem volt hajlandó elfogadni! Ez volt az, ami a két testvér összetűzéséhez vezetett! Döbbenetes látni, hogy Nagy Konstantin és Licinius háromszázas évekbe visszatolt konfliktusa milyen híven adja vissza Aladár és Csaba konfliktusának egyes motivációit!

Ezen a ponton hirtelen – mintegy villámfényben – az is teljesen új értelmet nyer, hogy a Csaba bíztatására Attila halála után 104 évvel a Kárpát-medencébe visszatérő hunok miért nem hunnak nevezték magukat, és miért hívták magukat inkább magyarnak! Ugyanis ez a MAGYAR szó nagyon is sokatmondó kifejezés volt, és egészen biztosak lehetünk benne, hogy mindazok, akinek füle volt a hallásra, értették a név mögöttes tartalmát! Árpád honfoglalóiban ugyanis a mag jogos urának, vagyis Csabának az utódai tértek vissza, hogy Attila birodalmának központja fölött – Attila eredeti szándékainak megfelelően – átvegyék a hatalmat! Ők voltak a mag urak, vagyis a magyarok! Vegyük észre: nincs ebben a mag, illetve mag-úr kifejezésben semmi elvont, semmi nehezen érthető vagy misztikus tartalom. Egyszerűen a birodalom központi területeire utalt a régi hun szemléletmód szerint, amely különbséget tett a keleti peremvidékek, a nyugati peremvidékek és a központi területek között.

Most gondoljunk vissza mindarra, amit az Angolok és saxonok c. fejezetben feltártunk! Ott azzal a feltételezéssel éltünk, hogy az anglo-saxon hódítás nem egy Attila nyugati hadjáratától független eseménysorozat volt, hanem éppen annak részét képezte. Ezek az angolok és saxonok éppen Attila utasítására hódították meg a haldokló Róma eme távoli tartományát. Az angol népnévben saját ungár – hungár nevünk R–L hangváltozáson átesett változatát ismertük fel, a saxon névben pedig – Sharon Turner nyomán – a sakai-suna, vagyis a „szakák fiai” megnevezést találtuk meg. Még Varga Csaba Az angol szókincs magyar szemmel c. munkájára is hivatkoztunk, melyben az angol és magyar nyelvek mélyreható kapcsolatát tanulmányozva a szerző világosan megfogalmazta, hogy hajdan egy nép volt az angol és a magyar.

A fent elmondottak fényében teljesen egyértelmű tehát, hogy Attila nyugati hadjáratát az anglo-saxon hódítás tette teljessé. Az anglo-saxon hódítók Attila hungár és szkíta katonái voltak, akiket Attila küldött a szigetek elfoglalására. Az összefüggésekből immár az is egyértelmű, hogy ezeket az anglo-saxon hódítókat éppen Attila idősebbik fia, Aladár vezette, aki seregeivel át is kelt a Brit-szigetekre. Mivel a szigetek elfoglalásával a nyugati hódítás teljessé vált, napirendre került az újonnan meghódított területek felügyeletének kérdése. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Aladár éppen itt, a Brit-szigeteken lett királlyá! Ennek az eseménynek a történelmi lenyomatát őrizte meg Nagy Konstantin britanniai trónra lépése és ugyanez az esemény köszön vissza a vandál hadjárattal azonos esztendőben Britanniában bíborba öltöztetett Constantinus nevű közember felbukkanásában is!

De még valami érthetővé válik a fenti gondolatmenet nyomán. Megértjük ugyanis, hogy ki volt a legendás Arthur király! Arthur neve teljesen problémamentesen, szabályos hangváltozásokon keresztül vezethető le Aladár nevéből. Az ALADÁR név ugyanis az R–L hangváltozáson és a mássalhangzó-torlódás jól ismert jelenségén átesve már ARTUR formában jelenik meg. Nézzük meg tehát mit ír a Wikipédia az Artúr király címszó alatt:

„Artúr király (angolosan Arthur, más néven Arthus vagy Artus, jelentése „medve”) legendás briton király, aki – amennyiben létező személy volt – az i. sz. 5. század végén, illetve a 6. század elején uralkodott (kb. 496 - 537). Ma ismert alakját Galfredus de Monmouth Historia Raegum Britanniae c. művéből ismerjük, Galfredus korábbi mondákat gyűjtött össze és kikerekítette őket. A britek régi krónikásai, mint az 512-ben meghalt Gildas és a 735 előtt alkotó Beda Venerabilis nevét sem ismeri. A 10-11. századiak már tudnak róla, de Galfredus az első, aki a teljes mondakört az utókorra hagyja. Történelmi kutatások megállapították, hogy Artus abban az időben tevékenykedett, mikor a római légiók kivonultak Britanniából Itália és a többi provincia védelmére. Nagy valószínűséggel etnikailag szarmata volt. Mivel a rómaiak szarmata származású nehézlovasságot is alkalmaztak csatáikban kisebb létszámban, a pendragon vörös sárkánya eredetileg szarmata jelkép volt.[forrás?] A briteket ekkor a piktek és skótok tartották rettegésben, a britek erre behívták az Elba torkolatánál tanyázó angolszászokat. A segítőkből azonban elnyomók lettek, és a britek kivonultak a mai Bretagne-félszigetre. Ezek a harcok 500 körül folytak, John Rhys pedig megállapította, hogy ekkor valóban létezett egy Artus vagy Arthur nevű brit vezér, aki 520-ban az angolszászokkal vívott csatában hősiesen küzdve esett el. Artus alakja e mondák alapján úgy szerepel, mint a várva várt uralkodó, aki a kelták elnyomatását megszünteti, s egész Britanniát kelta uralom alá hajtja. A mondák olyan széles körben terjedtek el, hogy Artusból időközben a lovagok előképe vált, a férfias hűség, a vezér megtestesítője. A fejedelmi ideál megtestesítőjévé csak később vált.”

A fenti idézetből tehát megtudhatjuk, hogy Arthur éppen „abban az időben tevékenykedett, mikor a római légiók kivonultak Britanniából Itália és a többi provincia védelmére”. Vajon melyik volt ez az idő? Az eddigi ismereteink alapján nem lehet kérdéses, hogy ez az idő Attila hadjáratainak kora, vagyis a hun korszak volt! De ebből a fenti idézetből azt is megtudhatjuk, hogy Arthur „etnikailag szarmata volt”. A szarmata nép azonban – mint azt korábban már láttuk – az Attila szkíta-hun népébe új törzsként betagozódó méd nemzetet jelentette. Tudjuk, hogy a szarmata származás tudata éppen lengyel testvérnépünknél élt a legtovább. Az ő „szarmatizmusukról” korábban már szóltunk. Most jusson eszünkbe Kézai krónikájának azon közlése, mely szerint Attila:

„A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.”

Tehát figyeljük meg: Attila is és a nemzete is a „médok módját tartja vala”. Ezek után egyáltalán nem meglepő, ha Attila fia, Aladár úgyszintén a „médok módját” tartotta. A méd viszont ugyanaz, mint a szarmata. Arthur királyról pedig épp azt olvastuk, hogy „etnikailag szarmata volt”. Látható, hogy hogyan érnek össze a sokáig egymástól elkülönülő kis információtöredékek és hogyan rajzolják ki történelmünk nagy mozaikját!

Úgy olvastuk, hogy az Arthurral kapcsolatos legendák „olyan széles körben terjedtek el”, hogy belőle „a lovagok előképe vált, a férfias hűség, a vezér megtestesítője”. Pontosan azokat az értékeket mutatta tehát fel, amelyek a rómaiak züllött dekadenciáját a hunok megérkezésekor felváltották.

Persze a szemfüles olvasó nyilván észrevette, hogy a Wikipédiáról vett idézet némileg ellentmond az általam felvázolt gondolatoknak. A hivatalos verzió szerint ugyanis Arthur éppen a Britanniában élő kelta őslakosság védelmében lépett fel és éppen az anglo-saxon hódítók ellen harcolt. Én azonban épp ezt a magyarázatot tartom ellentmondásosnak. Ha Arthur valóban szarmata volt, az szükségszerűen azt jelentette, hogy etnikailag az újonnan érkezett hódítók közé tartozott. Ez azonban csak látszólag zárja ki, hogy a kelta őslakosság mellett harcolt volna, hiszen épp az újonnan érkezett hódítók voltak azok, akik a kelta őslakosság felszabadítása érdekében harcoltak a rómaiak ellen! Sőt a magam részéről azt sem zárom ki, hogy a római elnyomást megelégelő kelta őslakosság az anglo-saxon felszabadítók érkezésének hírét hallva csatlakozott Arthur (vagyis Aladár) seregeihez és együttes erővel űzték ki a rómaiakat a szigetről! Látható tehát, hogy a római érdekű történetírás hogyan próbálta utólag elmaszatolni a valós tényeket.

Úgy tűnik Attila éppen idősebbik fiára bízta az újonnan meghódított területek felügyeletét. Aladár egyfajta alkirályi, illetve gyermek-királyi rangot kapott, amelynek halvány emlékezete a Childerik névben maradt fenn. A Britanniai trónra lépés motívuma Nagy Konstantin történetében is és a száz évvel később, a vandál hadjárattal azonos esztendőben felbukkanó „Constantinus nevű közember” történetében is megőrződött. Láttuk, hogy mind Nagy Konstantinnak, mind pedig a „Constantinus nevű közember”-nek ugyanaz volt az első cselekedete:

„Mindazáltal Constantinus nem volt épen tehetségtelen ember s első pillanatra észrevette, hogy ha a hatalom birtokában meg akar maradni, katonáit foglalkoztatnia kell. Galliába vezette tehát a sereget s a lakosság nem mint lázadót, hanem mint szabadítót üdvözölte.”

 Vagyis Britanniai trónra lépése után azonnal Galliába ment, ahol felszabadítóként üdvözölték. Ekkortól váltott át a személye britanniai Arthurból frank Childerikbe, egy szeleukidányi szöktetéssel (azaz 311 évvel) később pedig Nagy Károlyba.

Ezen a ponton emlékezzünk vissza Heribert Illig Kitalált középkor c. könyvének eredeti, német nyelven megjelent kiadására! A könyv borítóján Friedrich Kaulbach német festő Nagy Károly megkoronázása c. festménye volt látható. A magyar nyelvű olvasóközönség mély megdöbbenéssel eszmélt rá, hogy a festményen ábrázolt korona éppen a mi Szent Koronánk! Ez a festmény a bajor parlament alsóházának, a Landtagnak az előcsarnokában ma is látható. Akkor még rejtély volt számunkra, hogy mit keresett a mi koronánk a frankok uralkodójának a fején. Amikor azonban a Nagy Károly c. fejezetben rámutattunk, hogy Károly valójában Attila idősebbik fia volt, egy csapásra érthetővé vált minden.

Igen ám, de nem Nagy Károly volt az egyetlen nyugati uralkodó, akit a magyar Szent Koronával ábrázoltak! Egy XIX. századi angol festő, név szerint Edward Burne-Jones ugyanis az Artúr király végső elalvása c. festményén úgy ábrázolta a halottas ágyán fekvő Arthurt, hogy az ágy mellett jól kivehető módon éppen a mi Szent Koronánk látható! Vegyük észre: mintha valami rejtett tudás lapult volna meg a mélyben hosszú-hosszú évszázadokon keresztül, ami Arthur és Nagy Károly személyét éppen a mi Szent Koronánkon, vagyis Attila koronáján keresztül kapcsolta össze! Ha mi nem értjük meg, hogy Arthur is és Nagy Károly is Attila idősebbik fiának, Aladárnak a történelmi emlékét őrizte meg, akkor saját eltagadott történelmünk rejtett összefüggései örökre homályban maradnak!

Attila idősebbik fia tehát a hunok galliai hadjáratával egy időben kezdett uralkodni, mégpedig éppen Britanniában. Ha következtetéseim helytállóak, az azt jelenti, hogy nem volt következetlenség összevetni Attila galliai hadjáratának Antonio Bonfini által említett 236-os dátumát Nagy Károly trónra lépésének 768-as dátumával, mivel – mint láttuk – ezek szorosan összetartozó események, amelyek ugyanazon esztendőben zajlottak le. A nagy ciklus c. fejezetben kimutatott 532 év távolság tehát továbbra is megáll.

Mindezeket tudva azonban krónikáink egy újabb rejtélyét is megérthetjük. A Képes Krónika ugyanis az Attila halála és a magyarok második bejövetele között eltelt idő kapcsán szemlátomást zavarban van. Az egyik bekezdésben száz évet ír, majd néhány mondattal később már száznégy évet említ:

„Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenhetedik évben, száznégy esztendővel Attila magyar király halála után, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében - miképpen meg van írva a rómaiak krónikájában - a magyarok másodízben jöttek ki Szittyaországból ..." (Képes Krónika)

Majd:

„Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenhetedik évben, száz évvel Attila király halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig ungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába.” (Képes Krónika)

Tehát száz vagy száznégy év. Vajon mi az eredete ennek a zavarnak? A fent kifejtett gondolatok fényében a megoldás szinte adja magát! Krónikásaink ugyanis már nem látták világosan, hogy Attila halála és fiának trónra lépése nem ugyanaz az esztendő volt. Mivel ők (hozzánk hasonlóan) ezt a két eseményt egyidejűnek gondolták, ezért ellentmondásba keveredtek saját magukkal. Korábban észrevettük, hogy Attila halálának 772-ben kellett bekövetkeznie (legalábbis Kézai idősíkján). Az Aladárból kreált Nagy Károly azonban már 768-ban elkezdett uralkodni. Kézai a magyar honfoglalást a 872-es esztendőre datálta. Vegyük észre, hogy ha 772-höz viszonyítom a magyar honfoglalás dátumát, akkor a távolság kereken száz év. Ha azonban a 768-as esztendővel vetem össze, akkor a különbség már száznégy évet ad ki! A magyar krónikásokat tehát ugyanaz kavarta össze, ami minket is félrevezetett mindeddig: Aladár trónra lépésének évét és Attila halálának dátumát azonosnak gondolták. E két esemény azonban nem ugyanazon esztendőben történt. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a galliai hadjárat éve és Nagy Károly trónra lépésének esztendeje valóban azonos volt.