Korábban láttuk, hogy a Krisztus utáni hatodik század derekának eseményei a magyar honfoglalás korára rímelnek. Az 549-es és 558-as utigur támadás a besenyők 895-ös támadásának feleltethető meg. A gepidák megfelelnek az Erdélybe behúzódó székelyeknek, a kutrigurok pedig a honfoglaló magyaroknak. Kinialkh balkáni hadjárata Levente al-dunai hadjáratát idézi. Azonban nem csak a kutrigur bejövetel, hanem az 568-as Baján féle avar bejövetel is a magyar honfoglalás történelmi lenyomatát őrizte meg. A kitalált középkor elméletéből adódó három évszázados korrekció a hatodik század derekának minden bejövetelét gyanússá teszi. Az 549-től 558-on keresztül 568-ig tartó időszak a magyar honfoglalás különféle időszámítási rendszerek szerinti visszadatálása által jött létre.

Érdekes megfigyelni, hogy a nyolcszázas évek végére csúsztatott magyar honfoglalás évszámai hasonló szórást mutatnak: 872-től 888-on keresztül a ma elfogadott 895-ös dátumig sok különféle évszám felbukkan különböző krónikákban. Ha precízen szeretnénk megfogalmazni a problémát, azt mondhatnánk, hogy nem egyik dátum feleltethető meg a másik dátumnak, hanem egyik időszak a másik időszaknak. Az ötszázas évek dereka a nyolcszázas évek végének. Érdemes tehát megvizsgálnunk Baján avarjainak bejövetelét is, hiszen fontos információkat nyerhetünk belőle honfoglalásunk részleteivel kapcsolatban. Bóna István A langobardok története és régészeti emlékei c. írásában a következőképp ismerteti az avarok bejövetelének körülményeit:

„A fenyegető bizánci–gepida retorzióktól tartva Alboin – sógora, I. Sigebert közvetítésével – 566/67 telén katonai szövetséget (»örök szövetséget«) köt a Türingia keleti határai közelében tartózkodó Bajan avar kagánnal. Vállalja, hogy az avar lovassereget a langobard állatállomány tizedével azonnal élelmezni kezdi, vezetőkkel a Kárpát-medencébe kalauzolja őket, s győzelem esetén a zsákmány felét és egész Gepidiát nekik juttatja. Az 567 tavaszán–nyarán vívott harmadik gepida–langobard háború igazi nyertesei az avarok voltak. (...) Amikor 567 őszén Bajan rajtaütéssel megkísérli elfoglalni a gepidáktól a bizánciaknak átadott Sirmiumot, Alboinnak rá kellett jönnie, hogy rossz cserét csinált. 568 elején újból katonai szövetséget köt Bajannal – nyilvánvalóan közös Bizánc elleni éllel –, s ennek keretében átengedi »hun barátainak«, vagyis az avaroknak »hazáját«, Pannoniát. 568. április 2-án »incendens et reliquens« (Marius Aventicensis), vagyis »felgyújtva és elhagyva« Pannoniát Alboin május 20-án megkezdi Itália elözönlését. Az exodusban nemcsak harci csoportokból (in fara) álló hadai vesznek részt, hanem – mint valamennyi korabeli forrás egybehangzóan állítja – az egész nép, asszonyostól-gyermekestől. Kivonulásuk Pannoniából inkább menekülés volt, semmint hadmenet, házaikat felgyújtották, temetőiket kifosztották, nem hagytak hátra értéket. Országuk felgyújtása szöges ellentétben áll azzal a 8/9. századi legendával (Paulus Diaconus és a Historia Langobardorum codicis Gothani), hogy elvonulásukkor kikötötték volna: 200 éven belül bármikor visszatérhetnek Pannoniába. Ellenkezőleg, az avaroktól Itáliában sem érezték magukat biztonságban.”

Az avar bejövetellel egy időben tehát az Alboin vezette longobárd nép elhagyja Pannóniát és Észak-Itáliába költözik. A történetírás nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy Alboin átengedte „»hun barátainak«, vagyis az avaroknak »hazáját«, Pannoniát”. Bóna István szavaiból azonban egyértelműen kiderül, hogy „Kivonulásuk Pannoniából inkább menekülés volt, semmint hadmenet…”. Mégpedig olyannyira menekülés volt, hogy „az avaroktól Itáliában sem érezték magukat biztonságban”. A történet tehát szövetségkötéssel kezdődik és sajátos módon meneküléssel ér véget. De a longobárdok történetének tanulmányozása közben további érdekességek is felbukkannak. Bóna István az ötszázas évek első felének nagy longobárd fejedelméről, Wachoról a következőket írja:

„Wacho már uralma elején feleségül vette Rodulf herul király foglyul ejtett lányát, Silingát. (...) A gyermektelen Silinga halála után északnyugat felől, az akkor hatalmuk delelőjén álló türingek irányából igyekezett népe s a maga uralmát biztosítani. Még az 510-es évek vége felé feleségül vette Bisin/Pisen, langobard nyelven V/Fisu türing király lányát, Raicundát, akitől az évtized végén (519–520 körül) Visigarda nevű lánya született.”

Érdekes megfigyelni e longobárd neveket: Silinga, Visigarda majd Alboin. E nevek rendkívül beszédesek! Silinga neve gyakorlatilag azonos a vandálok silingi ágának nevével, amelyről az előző fejezetekben mutattuk ki, hogy „száli (vagy szári) hung” jelentéstartalommal bír és a fehér (eftalita) hunokat jelölte. Visigarda neve ugyancsak sokatmondó. Amikor majd a fehér és fekete hunokat tárgyaljuk, szóba kerül Visegrád neve is, amely Fehérvár nevével azonos. A „Visegrád”-ban a „vár” szó helyett a hasonló jelentésű „gor, garád, grád” név található, a „fehér” szó helyén pedig az ugyancsak hasonló jelentésű „ősz” szó jelenik meg, amelyet „vis” vagy „visi” formában ültettek át latin betűsre. A „vis” vagy „vise” tehát fehéret jelent és a fehér hunok megjelölésére szolgált. Természetesen a mai német nyelvben fennmaradt „weiss”, azaz „fehér” jelentésű szó is ugyanerre a régi „ősz” szavunkra vezethető vissza. Ezek után vajon mit jelenthet Alboin longobárd király neve? Nyilvánvaló, hogy az Alboin név annyit tesz, mint „alba hun”, „fehér hun”, vagyis eftalita! Ha a longobárdok viseletét is megvizsgáljuk, tovább erősödik az a benyomásunk, hogy a longobárdok valahogy túlságosan is „fehérek” voltak. Bóna a következőket írja a longobárdok viseletéről:

„Ruházatuk a vascsatokra rozsdásodott szövetmaradványok szerint fehérített, s csak ritkán színes lenvászonból készült. Hosszú ujjú, combközépig érő ingzubbonyból és szűk, a lábhoz simuló nadrágból állott, a nadrágot a boka felett fehér védőtekerccsel zárták le. (...) Lényegesen többet lehet tudni a női viseletről. Maga a ruha ezúttal is fehér lenvászon.”

Aki ezen a ponton úgy gondolná, hogy a viseletből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, az gondoljon Fischer Károly Antal elméletére, amelyben kimutatta, hogy egy adott népcsoport által viselt szűr alapszíne egyértelmű jelzője volt a fekete vagy fehér hun eredetnek! Olvassuk hogyan ír erről Götz László a Keleten kél a Nap c. munkájában:

„Nagyon jól tudjuk, hogy Fischert dilettánsnak vagy fantasztának szokás nevezni. Már korában is annak tartották Hunfalvyék köreiben. Volt – többek között – egy »bolondériája«, amelyen különösen jókat lehetett derülni: a forrásokban található »fekete-« és »fehér-magyar« nevek jelentését a ruházat – nevezetesen a szűr – színével magyarázta. Kiderítette, hogy míg Magyarország középső területein a fehér színű szűr messzemenően egyeduralkodó, addig Erdélyben, valamint a Dunántúl nyugati sávján, Göcsejben és az Őrségben, csaknem kizárólag fekete szűrt viselnek. Ezek lettek volna szerinte a »fekete-magyarok«, azaz a csatlakozott avar-székely eredetű határőrség. Ennek alátámasztására rámutat arra is, hogy a magyar nyelv két fő nyelvjárásának területei pontosan megegyeznek a fekete és a fehér szűrök elterjedési zónáival.Tovább menve ezen a nyomon azt állította, hogy a két főszínen belül a szűrszegélyek és a díszítések színei a hét törzset jelzik: fekete, cinóber-vörös, skarlátvörös, acélzöld, vízzöld, sötétkék és égszínkék. Ez annyira pontosan követhető – írja –, hogy például tudjuk, a székelyeknek csak hat törzse, illetve nemzetsége volt és lám: a szegélyek színei közül Erdélyben hiányzik az acélzöld. (...) az Erdélyből hiányzó acélzöld, valamint a Magyarország központi vidékein csak szórványosan előforduló világoszöld szűrszegélyszín megtalálható külföldön, mégpedig például Dalmáciában, Ragusa vecchia (ma Dubrovnik) környékén, pontosan azon a vidéken, ahová Baján avar kagán a források szerint 10 000 kutrigur harcost telepített le, akik Bíborbanszületett Konstantin tanúsága szerint ott is maradtak. Ezen a tájon – írja Fischer – a magyaros díszítésmódok, a szűk magyar nadrág, különféle magyar szokások, mint pl. a halotti tor, a halottőrzés, még ma is megtalálhatók, sok magyarosan hangzó helységnév kíséretében.Igen figyelemreméltónak tartja Fischer továbbá azt is, hogy Bajorországban, valamint a felső- és alsó-ausztriai népviseletben is nagyon gyakori a zöld ruhaszegélyszín, sötétszürke vagy fekete alapon. Ezek a vidékek is az avar birodalom részei voltak egykor, tehát itt is számolhatunk a szétszóródott avarok maradványaival – írja.”

Egyáltalán nem volt tehát mindegy, hogy a viselet alapszíne a fekete volt-e, avagy a fehér. Sőt, amint azt Fischer Károly Antal elmélete igazolja, nemcsak az alapszín nem volt mindegy, de még a szegély színe sem! Ez ugyanis a törzsi hovatartozás kifejezésére szolgált. Ha tehát egy Attila halála utáni időszakban a Kárpát-medencében tartózkodó népről azt olvassuk, hogy a viseletének az alapszíne a fehér volt, ráadásul sorozatban bukkannak fel vele kapcsolatban olyan nevek, mint Alboin, Visigarda és Silinga, akkor kezdhetünk gyanakodni, hogy ez a nép eftalita, azaz fehér hun volt.

Persze tudom, hogy a longobárdokat a germán népek nagy családjába szokás sorolni. Hadd hozzak azonban ide egy rendkívül érdekes és elgondolkodtató adatot annak alátámasztására, hogy még a középkor nyugati krónikásai sem tekintették minden esetben germán népnek a longobárdokat! Ugyanis a Firenzében élő Villani János a XIV. század elején keletkezett krónikájában még egyértelműen magyarnak nevezi ezt az Itáliába áttelepülő longobárd népet. Krónikája második könyvének hetedik fejezetében, melynek címe A longobárdok Itáliába való jöveteléről így ír:

„Narses római patrícius volt s Justinus császár nevében a Nyugat fölött uralkodott, de kegyvesztetté lett Justinus neje, Sophia császárnő előtt, úgy hogy halállal és méltósága elvesztésével fenyegette őt, amely dolog miatt Narses fellázadt Justinus császár ellen s Pannoniába küldött a longobárdokért (akik magyarok) s Rotari nevű királyukkal szövetkezett a konstantinápolyi császár s a görögök ellen, hogy elragadja tőlük Itália uralmát s úgy is történt: ez a longobárd király Krisztus 570-ik évében Itáliába jött.”

Tehát figyeljük csak: longobárdok, „akik magyarok”! Az 1300-as évek elején egy itáliai krónikás, aki Firenze városának egyik köztiszteletben álló és elismert polgára volt, még pontosan tudta, hogy valójában kik voltak a hazájában egykor letelepedő longobárdok.

A germánok családjának számos tagjáról kiderült már, hogy valójában nem volt germán. Korábban láttuk, hogy a gótok hősi múltját a hun korszak eseményeiből kreálta a nyugat-barát és hun-gyűlölő történetírás. Alarik, a gótok nagy fejedelme pontról pontra ugyanazt cselekedte, mint Attila, csak 44 évvel korábban. Az állítólag germán gepidákról is kiderítettük, hogy valójában székelyek, akik krónikáink szerint Attila halála után Erdőelvébe húzódtak félvén a nyugati nemzetek bosszújától. Az ugyancsak germánnak tartott vandálokról is kiderült, hogy vengerek vagy vangárok, akik a „magyaráb” Maghrebet alapították, és akik olyan fejedelmekkel büszkélkedhetnek, mint GEISerik, HUNerik és GEILAmir. Később látni fogjuk, hogy a magukat Sicambriából, Attila városából eredeztető várhung - varang - frank nép is sokkal inkább tekinthető hunnak, semmint germánnak. És természetesen a dánok sem germánok, hiszen a szkíták dák törzsével azonosak. Most éppen a longobárdok vannak soron. És ezzel még koránt sincs vége a sorozatnak!

A longobárdok tehát minden szempontból fehérek. Fehér a viseletük, alba a királyuk, száli a királynőjük és visi a királylányuk. Tudjuk, hogy az eftaliták a dél-kaukázusi térségből, az egykori Pártus Birodalom területéről érkeztek. Az előző fejezetben Bihari Gábortól azt is megtudhattuk, hogy az egykori Pártus Birodalom a pártusok által előszeretettel használt harci eszközről, a „partha”-ról kapta a nevét. Ez a név Bihari szerint alán közvetítéssel jutott el a magyarba, ezért az alán nyelvre jellemző R–L hangváltozásnak megfelelően nálunk már „balta” formában jelenik meg, miközben mellette a „bárd” alak is tovább él. Ezzel az elnevezéssel találkoztunk a Balti-tenger nevében is. Ezek után mit gondolunk, vajon mit jelenthet a longobárd népnév második tagja? Nos, a longobárd név két részre osztható: LONGO és BÁRD. A BÁRD rész egyértelműen és félreérthetetlenül az eftaliták egykori dél-kaukázusi hazájára Párthiára utal vissza. A LONGO pedig nem más, mint a magyarok már jól ismert és számtalanszor felbukkanó elnevezése, a HUNG. A „longobárd” tehát annyit tesz, mint „hung bárd”, azaz „pártus hungár”! Bóna István a longobárdok nevével kapcsolatban a következőket írja:

„Őshazájuk emlékét a középkoron át máig megőrizte a helyi emlékezet. 780-tól a karoling forrásokban Bardungawi néven szerepel, ez a Bardengau 1205-ig fennállott. Központja a máig meglévő Bardowick város volt. E nevekből kiviláglik, hogy a langobardok eredeti neve Bard/Barden volt, szomszédaik gúnyolhatták őket Langbartnak; e nevet a római kortól maguk is vállalták.”

Bóna szerint tehát a longobárdok eredeti neve egyszerűen csak Bard volt, azonban a karoling forrásokban Bardungawi vagy Bardengau néven szerepelnek. Vegyük szemügyre e neveket kissé alaposabban is! A BARDUNGAWI név három részre osztható: BARD - UNG - AWI. A BARD a pártusok nevére utal. Az UNG nem más, mint a magyarok gyakori elnevezése. A szóvégi AWI pedig ugyanaz a „törzs” jelentésű -ab, -oba, -av végződés, amivel a Maghreb, a Kurdáb, a Cordoba, a Saklab, a Skandináv stb. szavak végén is találkozhattunk. A BARDUNGAWI tehát azt jelenti, hogy „pártus hungár törzs”! Ugyanezt jelenti a BARDENGAU változat is, azzal a különbséggel, hogy az -ab illetve -av végződés itt -au végződéssé változott. Ugyanakkor vegyük észre, hogy a „bardung” vagy „bardeng” ugyanaz, mint a „longobard”, csak fordított szóösszetétel szerint! Tehát hasonlóan az Ungvár – Várong pároshoz, létezett egy Longobárd – Bardung páros is, melynek két tagja teljesen egyenértékű, csak a szórend fordított.

De mi köze ennek az egész longobárd témának a kitalált középkorhoz és a 895-ös magyar honfoglaláshoz? A fejezet elején annak a feltételezésemnek adtam hangot, hogy az ötszázas évek derekának eseményei, beleértve Baján avar népének bejövetelét is, valójában a nyolcszázas évek végi magyar honfoglalás történelmi lenyomatát őrizték meg. Ha feltételezésem igaznak bizonyul, meg kell találnunk a longobárdok megfelelőit a magyar honfoglalás kontextusában is. Láttuk, hogy a longobárdok az avar bejövetellel egy időben elhagyták Pannóniát. De vajon tudunk-e olyan népről, amely a magyarok bejövetelével egy időben távozott a Kárpát-medencéből? Bizony tudunk! Anonymus beszámol ugyanis Salán vezérről, aki a magyarok visszajövetelekor a Kárpát-medence egyes területein uralkodott, és akivel a honfoglaló magyarok harcba is keveredtek. Mint majd látni fogjuk, a Salán-történet egyes részleteinek és motívumainak igen fontos szerepe lesz a szálak felgöngyölítésében. Foglaljuk tehát össze röviden a Salán-történet főbb pontjait! A történet azzal indul, hogy Attila halála után Salán vezér őse, a „Nagy Kán”, aki Bulgáriából érkezik, a görögök bíztatására birtokba veszi a Kárpát-medence jelentős területeit. Amikor a magyarok második bejövetelekor Árpád vezér Borsova ostrománál bilincsbe veri Salán vezér katonáit, Salán felháborodik és követein keresztül fenyegetőzni kezd. Árpád azonban – ahogy Anonymusnál olvastuk – nem gőggel, hanem tisztességgel felel a követeknek és barátságra törekszik Salánnal:

„…vezéreteknek, Salánnak a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy részecskét.”

Barátsága jeléül Árpád a követeket igen gazdag ajándékokkal küldte vissza Salánhoz:

„Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst.”

Salán ezt látva nagyon megörült, és ő is gazdagon megajándékozta Árpád küldötteit.

„Salán vezér, mikor látta az ajándékokat, és meghallgatta a maga embereinek meg amazoknak is a követjelentését, szerfölött megörült. Árpád vezér küldötteit kegyesen fogadta és gazdagon megajándékozta, egyszersmind Árpád kívánságait szintén teljesítette.”

Azt látjuk tehát, hogy a borsovai csörte után Árpád és Salán kibékülnek és barátságot kötnek. A Gesta így fogalmaz: „Azután Árpád megerősítette a békét...”. A létrejövő szövetséget gazdag ajándékokkal pecsételik meg. Salán teljesíti Árpád kérését és átengedi neki a Sajó folyóig terjedő területet lakosaival együtt. A magyarok azonban nem elégednek meg ennyivel, hamarosan újabb követeket küldenek Salánhoz, és ezúttal már a Zagyva folyóig terjedő terület átadását kérik. A rémült Salán nem mer ellenkezni és a kért földet ezúttal is átengedi. Ekkor azonban lassan már számára is kezd világossá válni, hogy a magyarok nem kedves szomszédként és békés földművelőként, hanem az Attila-féle örökségre hivatkozó honfoglalókként érkeztek a Kárpát-medencébe:

„Eközben Salán vezér, mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt, hogy egyszer csak haragra gyulladva őt űzik ki országából. Tehát tanácsot tartván övéivel, követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez küldötte, hogy adjanak neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való küzdelemre. A görög császár és a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán vezérnek.”

Salán készülődését látva természetesen a magyar válaszreakció sem maradt el:

„Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: »A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk.«”

Ennek a történetnek van egy rendkívül érdekes vonása: a korábban a béke megpecsételésére és a szövetség megerősítésére szánt ajándékokat a magyarok vételárként értelmezték, és az Attila féle örökségen túl most már arra is hivatkoztak, hogy ezt a földet pénzen vették meg Salántól, akinek „azok ára fejében” tizenkét fehér lovat küldtek. Ekkor jött rá Salán, hogy rossz alkut kötött! Elkerülhetetlenné vált tehát a harc, amely során a magyarok győzelmet arattak, Salán pedig alulmaradt és menekülni kényszerült:

„Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. (...) Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és bolgárok közül. A fent említett Salán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett.”

Érdekes megfigyelni, hogy Salán története hogyan illeszkedik a longobárd Alboin történetéhez. Mindkét eseménysorozat szövetségkötéssel indul. Bónánál úgy olvastuk, hogy Alboin 566-567 telén katonai szövetséget („örök szövetséget”) kötött Bajánnal, és vállalta, hogy „az avar lovassereget a langobard állatállomány tizedével azonnal élelmezni kezdi, vezetőkkel a Kárpát-medencébe kalauzolja őket, s győzelem esetén a zsákmány felét és egész Gepidiát nekik juttatja.” Vagyis területeket enged át Bajánnak. Pontosan ezzel az elemmel találkozunk Salán történetében is. Salán és Árpád szövetséget kötöttek egymással: „Azután Árpád megerősítette a békét...”. Követváltásokra és kölcsönös ajándékozásokra került sor. A megállapodás értelmében Salán területeket engedett át Árpádnak. Nézzük, hogyan folytatódik a longobárd-avar történet:

„Amikor 567 őszén Bajan rajtaütéssel megkísérli elfoglalni a gepidáktól a bizánciaknak átadott Sirmiumot, Alboinnak rá kellett jönnie, hogy rossz cserét csinált.”

Az avarok tehát nem elégednek meg az addig átengedett területekkel, további területekre áhítoznak és hódításokba kezdenek. Akárcsak Árpád magyarjai, akik szintén új területeket hódítanak meg, és ezt ráadásul követek útján meg is üzenik Salánnak, akitől további területek átengedését követelik:

„Árpád vezér és nemesei néhány nap elteltével tanácsot tartottak, és elküldötték követeiket Salán vezérhez, hogy értésére adják – mintha biz annak ez örömére szolgálna – Tas, Szabolcs meg Tétény győzelmét, egyszersmind kérjék tőle a Zagyva folyóig elterülő földet. Ez így is történt. Tudniillik elküldték Etet és Vajtát, s mikor ők Alpár homokján megtalálták Salán vezért, elsőben az örömhírt közölték vele, majd a Zagyva folyóig terjedő földet követelték tőle. Salán vezér ennek hallatára szörnyen megrettent, és rémületében a követelt földet egészen a Zagyva vizéig átengedte Árpád vezérnek, a követeknek meg különféle ajándékokat adott. Mikor hetednapra Et és Vajta megkapták az elbocsátást, visszatértek urukhoz. Árpád vezér tisztességgel fogadta őket, és sikeres követjárásuk hallatára nagy öröm támadt a vezér udvarában. A vezér pedig elkezdett híveinek helységeket és nagy birtokokat adományozni.”

Salán tehát a magyarok újabb hódításairól értesülve megrémül és átengedi Árpádnak a Zagyva folyóig terjedő területet. Ekkor már kapizsgálja, hogy rossz szövetséget kötött. Épp, mint Alboin, aki az avarok hódításait látva rájött, „hogy rossz cserét csinált”. Ezen a ponton is tökéletes az egyezés! Ezután harcra kerül sor. Salán a görögökhöz és a bolgárokhoz fordul segítségért, akik nagy sereget küldenek neki. A harcok során azonban Salán alulmarad és seregével együtt menekülni kényszerül. Épp, mint Alboin, akiről azt írja Bóna, hogy „Kivonulásuk Pannoniából inkább menekülés volt, semmint hadmenet”. A Salán mellett harcoló bolgár csapatok nyilvánvalóan Salán népével együtt menekülnek el. Heribert Illig és Klaus Weissgerber a Magyarok a kitalált középkorban c. könyvükben a longobárdokról a következőket írják:

„Amikor 568-ban a longobárdok elhagyták Pannóniát, sok más népcsoport is csatlakozott hozzájuk, akik szintén Itáliában telepedtek le: »Ezért nevezzük az általuk lakott helyeket a mai napig róluk gepidának, bolgárnak, szarmatának, pannóniainak, szuévnek, noriainak és a többi.«”

Majd így folytatják:

„Paulus Diaconus (720-799 körül lombard történetíró) szerint 568-ban a longobárdokkal együtt »szarmaták« és »bolgárok« is Itália területére vonultak, ahol saját falvaikban telepedtek le.”

Bojidar Dimitrov a Bulgaria Illustrated History c. könyvében azt írja, hogy a longobárdok nagy történetírója Paulus Diaconus, aki látta és hallotta is a longobárdokat, feljegyezte, hogy latin és bulgár nyelven beszéltek:

„Two hundred years later an ancient writer, Paulus Diaconus, visited them and heard them speak Latin and Bulgarian. Naturally, as the years went by they had also been assimilated into the Italian people. Even today some regions in Rimini and Osimo are called »the Bulgarian parts«, »the Bulgarian land«, »the land of the Bulgarian Baron«. [Két évszázaddal később egy korabeli író, Paulus Diaconus, meglátogatta őket és hallotta, hogy latin és bolgár nyelven beszélnek. Természetesen, ahogy teltek-múltak az évek, asszimilálódtak az itáliai népességbe. Még a mai napig is létezik néhány régió Riminiben és Osimoban, amelyet »bolgár negyednek«, »bolgárföldnek«, illetve »a bolgár báró földjének« neveznek.]”

Dimitrov szerint tehát a longobárdokkal együtt érkező bulgárok után Rimini és Osimo egyes régióit a mai napig „Bolgárföldnek” vagy „bolgár negyednek” nevezik. De mit kerestek ezek a bolgárok az Itáliába vonuló longobárdok között? Ha teóriám helyesnek bizonyul, és Salán valóban azonos a három évszázaddal korábbi Alboinnal, akkor a longobárdokkal Itáliába költöző bolgárok nem lehetnek mások, mint a Salán vezér segítségére siető és a magyaroktól vereséget szenvedő bolgárok. Látható tehát, hogy a longobárd Alboin története pontról pontra megfeleltethető Salán történetének. Alboin Kárpát-medencéből való menekülése valójában ugyanaz, mint Salán futása. Korábban láttuk, hogy a longobárdok gyanúsan „fehérek” voltak. Alboin neve azt jelenti, hogy alba hun, vagyis fehér hun. De vajon mit jelent Salán neve? Nos, Salán nevében ugyanazt a „szári” vagy „száli” szót fedezhetjük fel, mint amivel már a száli frankok és a silingi vandálok nevében is találkoztunk, és amely szó minden esetben a fehér hunok megjelölésére szolgált. Ennek jelentése pedig fehér, fénylő, ragyogó, aranyló. A SALÁN név tehát éppúgy fehér hun jelentéstartalommal rendelkezik, mint az ALBOIN. Alboin fehér hun, Salán pedig száli hun. Alboin az avar bejövetel kontextusában ugyanazt a szerepet játssza, mint Salán a magyar bejövetel kontextusában.

Salán története kizárólag Anonymusnál fordul elő. Sem Kézai Simon, sem pedig a Képes Krónika nem említi Salánt. De említenek helyette mást! Mégpedig Szvatoplukot! Érdekes, hogy Pannónia földjének „megvásárlása” mindkét verzióban, a Salán félében és a Szvatopluk félében is felbukkan. Anonymus így ír Salánról:

„A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást.”

Ugyanezt a motívumot a Képes Krónikában is megtaláljuk, de már nem Salán vezérrel kapcsolatban, hanem Szvatoplukkal kapcsolatban:

„Ezután a hírmondót egy értelemmel visszaküldték ama fejedelemhez, és földjéért küldtek neki egy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral.”

Még Kézai Simon krónikájában is fennmaradt annak a halvány nyoma, hogy Árpád ajándékokat adott Szvatopluknak Pannóniáért:

„Ezt a Szvatoplugot a magyarok az Ung vize mellől különféle ajándékokkal édesgetvén és követeikkel kikémleltetvén…”

Úgy tűnik tehát, hogy Salán és Szvatopluk egy és ugyanaz a személy. Nézzük, hogyan adja elő Szvatopluk történetét a Képes Krónika:

„Amikor tehát Kusid bejött Magyarország közepébe és leszállt a Duna menti részekre, látta, hogy a táj kellemetes, a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz, sok a legelő - tetszett neki. Elment tehát a tartomány fejedelméhez, Szvatopluk nevezetűhöz, aki Attila után uralkodott, köszöntötte őt népe nevében, és elmondta, mi okból jött. Ennek hallatára örvendezett Szvatopluk nagy örvendezéssel, azt hitte ugyanis, parasztok jöttek, hogy megműveljék az ő földjét; ezért a követet kegyelmesen bocsátották el. Kusid pedig a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, perjefűből tömlőjét is megrakta, és a fekete földből is rögöket vivén, megtért övéihez. Elmondotta mind, amit hallott és látott, megmutatta a kulacs vizet, a földet és a füvet: mindez nagyon tetszett nekik. Meg is ízlelték, meg is győződtek róla, hogy jó a föld, édes a víz, olyan a rét meg a fű is, amiképpen a hírhozó elmondotta. Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. § Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: »Isten, Isten, Isten!« Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, -. meg is maradt a magyaroknál mai napig. Ezután a hírmondót egy értelemmel visszaküldték ama fejedelemhez, és földjéért küldtek neki egy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral. Látván ezt a fejedelem, felette megörvendezett, azt vélte, hogy vendég módra küldötték ezt neki a földért. A hírmondó tehát földet, füvet és vizet kért a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva mondotta: »Legyen nekik, amennyit akarnak ezért az ajándékért!« Így tért vissza a hírmondó övéihez. § Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örökjogon birtokukba vegyék a földet. Ekkor más hírmondót küldöttek a fejedelemhez, ily követséget bíztak rá: »Árpád üzeni neked népével együtt ezt: Meg ne állj tovább semmiképpen azon a földön, amelyet megvettek tőled, mert a te földedet megvették a lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig ínséges és fösvény lévén, zálogba engedted nekik birtokodat, a füvet és a vizet.« Amikor a fejedelem meghallotta a követséget, elmosolyodva mondá: »Azt a lovat bunkósbottal leüssék, kantárszárát a mezőre kivessék, aranynyergét a Dunába süllyesszék!« Felelte rá a hírmondó: »Mi káruk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, ebeiket eleséggel látod el; ha a kantárt a fű közé kivetteted, szénakaszálóik az aranykantárt meglelik; ha a nyerget a Dunába süllyeszted, halászaik az aranynyerget a partra húzzák, és haza is elviszik. Ha tehát a föld, a fű, a víz az övék: minden az övék.« Ennek hallatára a fejedelem hamar összegyűjtötte seregét, félve a magyaroktól segítséget kért barátaitól, mindezekkel egyesülve elébük ment. Amazok közben a Duna közelébe értek, és a gyönyörűséges mezőn, hajnal hasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme a magyarokkal volt, akik elől a sokszor említett fejedelem futásnak eredt. A magyarok a Dunáig üldözték, féltében a fejedelem ott a Dunába ugrott, és a sodró vízben elmerült.”

A Képes Krónika Szvatoplukjának története Anonymus Salánjának történetére emlékeztet. Mindkettő a kölcsönös ajándékozás motívumával indul. Szvatopluk először örül az újonnan érkező magyaroknak, mert azt hiszi, parasztok jöttek a földeit megművelni. Ekkor azonban fordul a kocka, a Szvatopluknak küldött ajándékokat Árpád Pannónia vételárává minősíti át, akárcsak Salán esetében. Az addig vendégként viselkedő magyarok hirtelen hódítóként lépnek fel, akik immár örökjogon akarják birtokba venni a földet. Harcra kerül sor, és e harcok során Szvatopluk Salánhoz hasonlóan külső segítséget kér: „Ennek hallatára a fejedelem hamar összegyűjtötte seregét, félve a magyaroktól segítséget kért barátaitól, mindezekkel egyesülve elébük ment.”. Végül Salánhoz hasonlóan Szvatopluk is megfutamodik: „Az Úr segedelme a magyarokkal volt, akik elől a sokszor említett fejedelem futásnak eredt.”. Szvatopluk tehát ugyanabban a szerepben tűnik fel Kézainál és Káltinál, mint Salán Anonymusnál. Salán története azonban – mint láttuk – a longobárd Alboin történetét idézi. Mindkét név jelentése „fehér hun”. De vajon mit jelenthet a Káltinál és Kézainál felbukkanó Szvatopluk neve? Bihari Gábor A népek országútján c. munkájában a következőt írja:

„a mai szerbek és albánok nem rokonok és nem alkotnak fekete-fehér párost semmilyen szempontból sem. Alkotnak viszont a nomád szkíták! Emlékezzünk vissza a Kris-túr, és a magányosan álló Kris elnevezésekre, illetve ellentétpárjaikra, a Szovát és Gyula elnevezésekre. Ezek mögött a Fekete-Túr, illetve Fehér jelentésű szkíta törzsneveket ismertük fel. Furcsamód akkor is kiderült már, hogy mennyivel gyakoribb a »fekete« változat a Kárpátok gyűrűjében, mint például a »fehér« Szovát.”

„A Kris-Tur, azaz Fekete Túr nevet viselő törzs azonosítása után logikus lépés, ha ennek ellenpárját, a Fehér Túr nevű törzset próbáljuk megtalálni. Az egyik szó, amelyet keresnünk érdemes, a »fehér, világos« jelentésű szveta szó valamilyen – nem túl erősen – torzult változata lehet. Sajnos csak néhány ilyen helységnév akad a Kárpát-medence területén: Szováta, Hajdúszovát, Magyarszovát, Rábaszovát, s talán Süvete elnevezése.”

„…a törzs elnevezése eredetileg inkább Szvata lehetett, mert ez a forma feleltethető meg leginkább a középkori Szovát(a) alaknak, illetve az eredeti indoiráni »fehér« szónak, a szveta-nak.”

Bihari Gábor szerint tehát a „szovát” vagy „szveta” szó jelentése „fehér”, és a szkíták fehér ágának megjelölésére szolgált. Vajon mi a csudát jelenthet akkor Szvatopluk nevében az a rejtélyes Szvato- előtag? Napnál világosabb, hogy a SZVATO ugyanaz, mint a SZOVÁT vagy SZVETA, amely Bihari szerint a fehér hunokat jelölte! Van tehát egy avarok által elűzött Alboin, akinek a neve „fehér hun” jelentésű. Van egy Anonymus féle Salán vezér, akinek a neve az ugyancsak fehér jelentésű „száli hun”. Most pedig Szvatoplukról is kiderül, hogy a nevében található Szvato- valójában „szveta” vagy „szovát”, azaz fehér.

Láttuk, hogy Szvatopluk éppen a bulgárokat hívta segítségül a honfoglaló magyar seregek ellen. A magyarok legyőzték Szvatopluk seregét, a szétvert sereg pedig Észak-Itália felé menekült. Három évszázaddal korábban ugyanezt láttuk. Az avaroktól vereséget szenvedő longobárdok Észak-Itáliában kerestek menedéket. Rendkívül árulkodó, hogy Kézai krónikájában közvetlenül egymás után, egy bekezdésen belül van említve a magyarok bolgárok elleni és Lombardia elleni hadjárata:

„Akkor a magyarok kimenvén Bolgárországba ütnek, mellyből számtalan marhát és foglyot hurczolnak ki, diadallal térvén végre meg Pannoniába. Ismét máskor Friaulon át Lombardiába ütnek, hol Luitvárdot, Vercelli város püspökét, Károly császár leghívebb tanácsosát megölvén, egyházából roppant kincset rablának, s csak nem egész Lombardiát földúlván, roppant zsákmánynyal térnek meg Pannoniába.”

Valószínű, hogy ez a két, látszólag különálló hadjárat azért kerül egy bekezdésbe, közvetlenül egymás mellé, mert itt valójában ugyanarról az összetartozó eseménysorozatról van szó, amely nem más, mint a Salán elleni harc. Miután a magyarok legyőzték a Salánt támogató bolgár sereget, megtámadták Salán Észak-Itáliába menekülő népét is. Hogy is olvastuk Bóna Istvánnál? A longobárdok „az avaroktól Itáliában sem érezték magukat biztonságban”! De térjünk vissza még egy gondolat erejéig a Szvatopluk névváltozatra! Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk a Honfoglalásig c. munkájában Szvatopluk nevével kapcsolatban a következőt írja:

„Szvatopluk nevét a hiteles történelmi kútfők mindenütt Zwentibold-nak írják, és csak az elszlávosított formája e névnek a Szvatopluk.”

Szvatopluk neve tehát Badiny Jós Ferenc szerint eredetileg Zwentibold volt. Elemezzük ezt a nevet! Újból egy szóösszetétellel állunk szemben: ZWENTIBOLD = ZWENTI–BOLD. A szóvégi -bold az egykori Pártus birodalomra utaló „bárd” szó R–L hangváltozáson átesett formája. Ezzel a szóval találkoztunk korábban a Balti-tenger nevében is. A szó elején felbukkanó Zwenti- pedig nem más, mint a magyarok hung népnevének ND-s formája. Hasonlóan a venger népnév vandál változatához a rövidebb hung népnévnek is létezett egy vend vagy vent változata. A Zwentibold tehát valójában ZWENTI–BOLD, vagyis: „vend bárd” azaz „pártus hungár”! Vegyük észre, hogy ez a zwenti-bold szinte tökéletes megfelelője a korábban vizsgálat tárgyává tett longo-bárd népnévnek! A zwenti megfeleltethető a longo névnek, a bold pedig a bárd megfelelője. Tehát a Szvatopluk alternatív neveként megjelenő Zwentibold teljes szerkezeti és tartalmi egyezést mutat a longobárd népnévvel, amely újból azt valószínűsíti, hogy Szvatopluk azonos a longobárdok fejedelmével, Alboinnal. Ebből viszont egyenesen következik, hogy a Baján-féle avar bejövetel valójában nem más, mint Árpád magyarjainak honfoglalása.