A most következő gondolatok akkor kezdtek megfoganni, amikor újra kezem ügyébe került Szádeczky-Kardoss Samu Az avar történelem forrásai c. munkája. A szerkesztő rendkívüli alapossággal gyűjtötte össze mindazokat a főleg bizánci szövegrészleteket, amelyek e rejtélyes koraközépkori népről tudósítanak. Mivel az avar korszak léte a kitalált középkor elmélete kapcsán alapjaiban kérdőjeleződött meg, ezért őszinte kíváncsisággal vetettem bele magam a források tanulmányozásába. Természetesen a bizánci szerzők írásainak újraolvasása rengeteg izgalmas tanulsággal szolgált, e mostani gondolatözönt mégis egyetlen szerző egyetlen sorának egyetlen szava indította útjára.
Az említett szerző Theophylactus Achridensis volt, aki a Historia c. munkájának XV. könyvében így ír:
„Miután sok év körbejártával egy avaroknak (ombroknak) mondott barbár nép fiai érkeztek a déli égtáj felől Tiberiopolis vidékére s egyéb városokkal együtt ezt is pusztasággá tették, a lakosok egy részét kardélre hányták, más részét rabszolgaságba vetették, a többi szépséges épületekkel együtt az isteni templomokat alapjaikig lerombolták s azok a földre omlottak.”
Ez az ombroknak mondott nép volt tehát az, ami engem gondolkodóba ejtett. Nem csak nekem tűnt fel ez a különös névalak, de a kötet szerkesztőjének, Szádeczky-Kardoss Samunak is, aki ehhez a szakaszhoz érve a következő megjegyzést tette:
„Érdekes megfigyelni, hogy a görög szövegben az avar népnév szlávos (így oroszos) névformája olvasható: ombroi (ejtsd: obri).”
Elgondolkodva ezen a különös hangzású névalakon, eszembe jutott, hogy Közép-Itáliában létezik egy tartomány, melynek neve rendkívül hasonlít az ombrok nevéhez. A tartomány neve: Umbria. Gyanakodni kezdtem tehát, hogy az ombroknak és Umbriának valami köze lehet egymáshoz. Elsőször is megnéztem, hogy mit kell tudnunk Umbriáról, hogyan alakult a történelme, kik népesítették be. Legnagyobb meglepetésemre azt találtam, hogy a Pannóniából kiűzött és Itáliába átköltöző longobárdok egy része éppen itt, Umbriában telepedett le. A Wikipédia a Longobárdok címszó alatt a következőket írja:
„557-ben Alboin lett a longobárdok főnöke, aki Bajánnal, az avarok fejedelmével szövetkezett a gepidák és Bizánc ellen. A Gepida Királyságot sikerült megsemmisíteni, a longobárdok új szomszédjai az avarok lettek, akik azonban veszélyes szomszédnak tűntek, így 568-ban itáliai hadjáratra vonultak, és ott paviai központtal királyságot alapítottak (572). Megtelepedésük helyszíne a Pó medencéje, Észak-Toscana és Umbria volt.”
Umbriát tehát azok a Pannóniából érkező longobárdok népesítették be, akikről az előző fejezetekben már szóltunk. Igen ám, de mi e fejezetekben azt is kimutattuk, hogy ez az Alboin vezetésével Itáliába áttelepülő nép nem egy tőlünk idegen etnikai entitás volt, hiszen Pannóniában maradt utódaikat éppen a palócokban ismertük fel! Már a Zalán futása c. fejezetben is idéztük Villani János krónikájának következő sorait:
„…Narses fellázadt Justinus császár ellen s Pannoniába küldött a longobárdokért (akik magyarok) s Rotari nevű királyukkal szövetkezett a konstantinápolyi császár s a görögök ellen, hogy elragadja tőlük Itália uralmát s úgy is történt: ez a longobárd király Krisztus 570-ik évében Itáliába jött.”
Villani János tehát ezeket az Umbriát benépesítő longobárdokat még világosan és egyértelműen magyarnak nevezte. E különös nevű tartomány tehát egyre gyanúsabbá vált számomra. Ha Umbriát valóban a longobárdok népesítették be, a longobárdok pedig valóban magyarok voltak, akkor talán ennek az elnevezésnek is magyar értelme lehet. Amint így tűnődtem és Umbria nevének megfejtésén elmélkedtem, eszembe jutottak a Nagy Képes Világtörténet már többször idézett szavai:
„A longobárdok krónikása, Paulus Diaconus többször említi munkájában, hogy népe az angolszászokkal rokon nép volt. A két rokon fajt azonban a sors messze vetette egymástól. Míg ugyanis a longobárdok Európa déli részén, Itália elragadó éghajlata alatt kerestek és találtak hazát maguknak, az angolok és szászok, kik eredetileg a longobárdok ősi szállásai közelében, Jütlandban és az Elbe partjain laktak, a zord brit szigeteken alapítottak országot...”
Mivel az Angolok és Saxonok c. fejezet lényegi mondanivalója éppen az volt, hogy a négyszázas évek derekának angolszász hódítói Attila királyunk hungár és szkíta katonái voltak, ezért a Villani János által magyarnak tartott longobárdok és Brit-szigeteket Attila nyugati hadjárata idején meghódító angolok azonosítása is teljesen kézenfekvőnek tűnik. Ha azonban alaposabban is szemügyre vesszük Anglia történelmi régióit, egy újabb izgalmas nevű tartományt fedezhetünk fel. Tudjuk, hogy az angol hódítók eleinte nem hoztak létre egyetlen egységes királyságot a szigeteken. Ehelyett hét egymástól többé-kevésbé független királyságot alkottak. Ez volt a heptarchia kora. A Wikipédia a Heptarchia címszó alatt a következőket közli:
„A heptarchia az ókor végén, a középkor elején a Brit-szigeten lévő hét önálló királyság összefoglaló neve. Később ezek az országok egyesültek, s így jött létre Anglia. (...) A heptarchia szó arra utal, hogy a mai felfogás szerint hét királyság alkotta az Angol Királyság alapját. Ezek a következők voltak: Northumbria, Mercia, Kelet-Anglia, Essex, Kent, Sussex és Wessex.”
Már önmagában a hetes szám ilyetén felbukkanása is külön tanulmányt érdemelne, hiszen az efféle hetes felosztásra éppen honfoglaló eleinknél találhatunk történelmi párhuzamot: hét vezér, hét törzs, hét gyászmagyar, stb. De most koncentráljunk inkább a hét angol királyság nevére! Rögtön az első királyság, ami a fenti felsorolásban szerepel: Northumbria, vagyis Észak-Umbria. Ugyanazzal az elnevezéssel találkozunk tehát a „zord brit szigeteken”, mint „Itália elragadó éghajlata alatt”! Van egy Umbria Közép-Itáliában, pontosan ott, ahol a longobárdok letelepedtek, és van egy Umbria a Brit-szigeteken is, ahol a longobárdokkal rokon angolok hódítottak. Hát nem különös? Európa e távoli szegleteit ugyanannak a hatalmas nemzetnek a megtelepedése kapcsolja össze, e nemzet pedig a nagy távolságok ellenére itt is és ott is hasonló elnevezésekkel illette országát.
De vajon mit jelenthet ez a különös elnevezés? Mi lehet a megfejtése? Már Paulus Diaconus is megpróbált magyarázatot adni Umbria nevére. A langobárdok története c. munkájának II. könyvében így ír:
„...a keleti részen pedig Umbria terül el. Ezen tartományban épült fel Róma, amely egykoron az egész világ feje volt. Umbriában, melyet hozzászámítanak, van Perusium, Clitorius tava és Spoletum. Umbriának pedig azért hívják, mivel túlélte a felhőszakadásokat, amikor hajdanában a vízözön elpusztította a népeket.” (Paulus Diaconus, A langobardok története, II. könyv 16. rész)
Ehhez a fenti részhez a következő lábjegyzetet írták a 2012-es kiadás szerkesztői:
„A latin »imber« szó után. Az e vidéket sújtó áradásokról már Plinius (Nat. Hist, III, 14.) és Solinus is (II, 11.) is beszél. Paulus szövege Isidoruséra megy vissza (Etym, IX, 2, 87., amely az umbriaiakat görög szóval »ombrios«-nak nevezi, és XIV, 4, 21., amely Umbria nevét ugyancsak a görög Ombriából magyarázza).”
Kétségtelen, hogy a latin nyelvben az imber szó jeletése zuhany, a görögben pedig az ombria jelentése: esővíz. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a longobárdokkal rokon angolszászok földjén, ahol – mint láttuk – szintén van egy hasonló nevű tartomány, eléggé csapadékos az éghajlat, ez a magyarázat akár még logikusnak is tűnhetne. Engem azonban továbbra sem hagyott nyugodni Umbria neve. Olyan érzésem támadt, mintha ezekkel a magyarázatokkal e középkori szerző szándékosan akarna félrevezetni bennünket e név eredetét illetően. Amikor ugyanis a longobárdok történelmének kezdeteit ecseteli, rendkívül különös nevű szereplők tűnnek fel. Az I. könyv 3. részében például megtudhatjuk, hogy a korábban winileknek nevezett longobárdok legendabeli ősanyját Gambarának nevezték:
„Az a rész, melyet a végzet szülőföldjének elhagyására és ismeretlen tájak keresésére kijelölt, két vezért választott magának, úgymint Ibort és Aiót, a virágzó ifjúkorukban járó ikertestvéreket, akik mindannyiuknál kiválóbbak voltak, majd övéiknek és hazájuknak búcsút intve útnak indult, hogy új földet keressen, amelyet művelés alá vehet, s ahol letelepedhet. E vezérek anyját Gambarának hívták; olyan asszony volt ő, aki övéi közül kitűnt mind éles értelme, mind pedig előrelátó tanácsai által, és akinek okosságában válságos időkben nem csekély mértékben bíztak.” (Paulus Diaconus, A langobardok története, I. könyv 3. rész)
Ez a Gambara név engem Umbria nevére emlékeztetett. Annak a ténynek, hogy a szó elejére egy G hangzó került, a későbbiek során még jelentősége lesz. De a különös elnevezések sora itt még nem ér véget. Tovább tanulmányozva Paulus Diaconus munkáját hamarosan egy újabb gyanús névbe botlunk:
„A Scandináviából kivándorolt winilek Ibor és Aio vezetése alatt a Scoringa nevű vidékre érkezvén néhány éven át ott tartózkodtak. Ebben az időben pedig a velük szomszédos tartományokat Ambri és Assi vandál vezérek szorongatták.” (Paulus Diaconus, A langobardok története, I. könyv 7. rész)
Fölbukkan tehát Ambri, a vandál vezér, aki a szomszédos tartományokat szorongatja. Létezne, hogy ő is a zuhanyról, az esőről és az áradásokról kapta volna a nevét? Ez a magyarázat valahogy nem volt életszerű számomra. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy Theophylactus Achridensis éppen az avarok népét illette ezzel a különös ombri névvel, akkor teljesen egyértelművé válik, hogy szó sincs itt semmiféle esőről, sem zuhanyról, sem pedig áradásról. Mi lehet hát e szó tényleges jelentése?
A megoldás akkor érkezett, amikor egy kedves barátommal éppen Attila seregének Hispániába küldött és ott letelepedett kapitányairól beszélgettünk. Ő ugyanis felhívta a figyelmemet arra, hogy a spanyol nyelvben az ember szót így mondják: hombre. A hasonlóság az ember szavunk és a hombre között teljesen egyértelmű, hiszen mindössze egy h hangzó került a szó elejére, illetve a hangátvetés jól ismert és sokszor tetten érhető jelenségét figyelhetjük meg benne. Nem sokkal ezt követően, internetes barangolásaim során véletlenül a Wikipédia Aragóniai nyelvtan c. szócikkére tévedtem. Ahogy a szócikkből kiderül, az aragóniai nyelv hang- és alaktanilag átmenetet képez a spanyol és a katalán nyelv között. Egyesek a spanyol nyelv északi dialektusának tekintik, mások teljesen külön nyelvnek tartják. Ez a szócikk több különböző aragóniai szót is felsorol, többek között megemlíti azt is, hogy az aragóniai nyelvben az embert így mondják: ombre.
Ha ezeket a megnevezéseket egymás mellé helyezzük, teljesen egyértelművé válik, hogy ugyanannak az ősi szónak a különböző módon torzult alakjaival állunk szemben. A Közép-Itáliai Umbriától, az angliai Northumbrián keresztül az aragóniai ombre szóig, mind-mind ugyanazt jelenti: ember! E térségek névadója pedig csakis olyan nemzet lehetett, amely mind a mai napig ezzel a szóval nevezi tagjait. Ez a jelenség érdekes módon csupa olyan területeket kapcsol össze, ahol a kitalált középkor elmélete alapján rekonstruált történelmünk magyar letelepedésről tud. Közép-Itáliát, ahová a Villani által magyarnak nevezett és általunk korábban a palócokkal azonosított longobárdok átvonultak, Angliát, amit Attila „anglo-saxon” kapitányai meghódítottak, és Hispániát, ahol a Miramammona ellen küldött hun seregtest letelepedett. Mindezen helyekre magyar emberek telepedtek le, ahol árulkodó földrajzi elnevezések egész sora őrzi emléküket.
Hogy egy népet az alapján neveznek el, ahogy az a nép a saját nyelvén az „ember” szót mondja, egyáltalán nem szokatlan jelenség. Nem is kell túlságosan messze mennünk, hogy e jelenségre példát találjunk. A köztünk élő cigányság ugyanis pontosan ilyen logika alapján várja el tőlünk, hogy ne cigányoknak, hanem romáknak nevezzük őket. Cigány nyelven ugyanis az ember így hangzik: roma. Amikor az eszkimók nevének eredetét kutattuk, ott is találkozhattunk olyan magyarázatokkal, miszerint az eszkimók neve egyes csoportjaiknál egyszerűen annyit jelent: ember.
Mindezen felismerésekből azonban döbbenetes dolgok következnek. Theophylactus Achridensis ugyanis éppen az avarok nemzetét illette ezzel a névvel. A fent elmondottak alapján joggal feltételezhetjük, hogy az általa említett ombroi megnevezés éppúgy embert jelentett, mint ahogy az aragóniai ombre jelentése is ez. Vagyis amikor Theophylactus Achridensis beszámol az avarok érkezéséről és ezeket az avarokat következetesen ombroknak nevezi, akkor ezzel világossá teszi számunkra, hogy az avar népnév eredeti jelentése: ember! Az a nép, amely fiait embereknek nevezi!
Felmerül azonban a kérdés: hogyan lett az ember szavunkból végül avar? Az út teljesen szabályos hangváltozásokon keresztül vezetett az avar formáig. Ember szavunkból előbb ombor lett, majd ez a forma a szláv nyelvekbe átkerülve denazalizálódott. Vagyis a nazális m hangzó kikopott belőle. Ez a jelenség egyébként igen gyakori a szláv nyelvekben. Most csak két jellemző példát mondanék erre. A magyar szomszéd szavunk a szlovákba átkerülve már sused, a rend szavunk pedig řád. Pontosan ilyen változáson ment keresztül a szláv nyelvekben ember szavunk is. Ha tehát egy görög szerzőhöz e szavunk szláv közvetítéssel jutott el, akkor az a szerző mindenképpen a denazalizálódott formulát örökítette meg. Ez a forma pedig így hangzott: obor. Az obor viszont később már abar, még később avar.
Láthatjuk tehát hogyan és milyen módszerekkel gyártanak nekünk sohasemvolt koraközépkori népeket, hogy ezeket a fiktív évszázadok feltöltésére használhassák! Az a hatalmas és félelmetes nép ugyanis, amely a Kárpát-medencében megtelepedve rettegésben tartotta Rómát, az bizony az emberek országa volt! Egy olyan népé, amely tagjait embernek nevezte! Mivel pedig az embert kizárólag a mi nyelvünkben nevezik embernek, teljesen világossá válik, hogy nem volt külön egy avar korszak és nem létezett külön egy magyar korszak. Azok a források, akik az avarok történetéről számoltak be, valójában hun-magyar népünk cselekedeteit örökítették meg.
Ezen a ponton mindenképp meg kell említenünk Attila királyunk fővárosát, Sicambriát is. Természetesen ebben a névben is ember szavunk található meg. A név jelentése tehát szaka (azaz szkíta) emberek városa, vagyis sic-ambria. Ebből az elnevezésből is világosan kitűnik, hogy ember szavunk a kérdéses korszakban valóban önelnevezésünk egyik formája volt. Viszont ez többet is jelent ennél! Ez a szó ugyanis nemcsak egymástól földrajzi értelemben távol eső magyar letelepedési helyeket kapcsol össze, de időben is átível a hun korszaktól egészen napjainkig! Hiszen ez a szó mind a mai napig jelen van nyelvünkben, s mint láttuk, már Attila idején is használatban volt. Hogyan lehetne akkor más nép a hun, s más a magyar? De a Sicambria elnevezésben szaka, azaz szkíta származásunk ténye is benne rejtezik. Vagyis ez a név egyszerre kapcsolja össze a szkítákat Attila hunjaival, Attila hunjait pedig – ember szavunkon keresztül – a mai magyarsággal. Sokszor bizony egyetlen, szinte véletlenül elejtett földrajzi elnevezés vagy különös hangzású népnév is képes romba dönteni a hazugságok hatalmas erődítményeinek egész rendszerét.
Láttuk tehát, hogy az obor – abar – avar népnév valójában ember szavunk denazalizálódott formája. Ezen a ponton jusson eszünkbe a longobárd nép Paulus Diaconus által említett két nagy ősének, Ibornak és Aionak a neve is! Az Ibor név pontosan ezt a denazalizálódott formát örökítette meg, s így valójában azonosnak tekinthető az obor – avar népnévvel. Ha azonban ez így van, akkor vajon mit jelenthet a Hispániai-félsziget másik elnevezése, amely így hangzik: Ibéria? Vegyük észre, hogy a Paulus Diaconus által említett Ibor név átmenetet képez az avarok obor neve és a spanyol félsziget ibér megnevezése között! Vagyis az a Hispánia, amely krónikáink beszámolója szerint Attila ott letelepedett ispánjairól kapta a nevezetét, másik elnevezése szerint Ibéria, vagyis emberek országa! Az Ibéria és az Umbria nevek tulajdonképpen azonosnak tekinthetők, azzal a különbséggel, hogy míg Ibéria nevéből kikopott a nazális m hangzó, addig Umbria neve megőrizte azt.
Miután tehát felismertem, hogy e népnév nagy segítséget jelenthet számunkra kutatásaink során, hiszen kitűnő útjelzője lehet népünk különböző letelepedési helyeinek, megnéztem, hogy hol találkozhatunk még hasonló elnevezésekkel. Gyűjteni kezdtem tehát az „ember-gyanús“ településneveket. Noha a gyűjtemény még korántsem teljes, az eredmény máris minden várakozásomat felülmúlja! Szeretném előrebocsátani, hogy nem állítom, hogy az alant található településnevek feltétlenül és minden esetben a magyar ember szavunkat rejtik. Lehetnek közöttük tévesen azonosított elnevezések is, hiszen nem volt módom mindegyiket egyenként ellenőrizni. Viszont a gyanús nevek tömege és az a tény, hogy szinte kizárólag Franciaországban, Spanyolországban és Maghreb földjén találtam hasonló elnevezéseket, kétségtelenné teszik, hogy valóban az a nép adta ezen nevek többségét, amely nép az embert mai napig is embernek hívja. Franciaország, Spanyolország és Maghreb földje pontosan az a térség, ahol Attila seregének maradéka krónikáink híradása szerint letelepedett. Fontos továbbá felhívnom a figyelmet arra is, hogy kizárólag olyan településneveket gyűjtöttem össze, amelyekben a nazális m hangzó még nem kopott ki ember szavunkból. A nevek mögött zárójelben megadtam egy internetes hivatkozást is, melynek segítségével bárki ellenőrizheti adataimat és térképvázlaton tekintheti meg az adott település földrajzi helyzetét. Lássuk tehát a listát:
Spanyolország:
Ambreijo (http://www.fallingrain.com/world/SP/58/Ambreijo.html)
Ambrés (http://www.fallingrain.com/world/SP/34/Ambres.html)
Ambroa (http://www.fallingrain.com/world/SP/58/Ambroa.html)
Ambrona (http://www.fallingrain.com/world/SP/55/Ambrona.html)
Ambros (http://www.fallingrain.com/world/SP/34/Ambros.html)
Ambrosero (http://www.fallingrain.com/world/SP/39/Ambrosero.html)
Ambroz (http://www.fallingrain.com/world/SP/29/Ambroz.html)
Ambroz (http://www.fallingrain.com/world/SP/51/Ambroz.html)
Umbralejo (http://www.fallingrain.com/world/SP/54/Umbralejo.html)
Umbrete (http://www.fallingrain.com/world/SP/51/Umbrete.html)
Umbrias (http://www.fallingrain.com/world/SP/55/Umbrias.html)
Umbrias (http://www.fallingrain.com/world/SP/31/Umbrias.html)
Umbrion (http://www.fallingrain.com/world/SP/54/Umbrion.html)
Umbria (http://www.fallingrain.com/world/SP/52/Umbria.html)
La Umbria (http://www.fallingrain.com/world/SP/31/La_Umbria.html)
Umbria Alta (http://www.fallingrain.com/world/SP/60/Umbria_Alta.html)
Umbria Baja (http://www.fallingrain.com/world/SP/60/Umbria_Baja.html)
Umbria de Matasanos (http://www.fallingrain.com/world/SP/57/Umbria_de_Matasanos.html)
Franciaország:
Ambel (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/Ambel.html)
Ambel (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/Ambel2.html)
Amberieu-en-Bugey (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/AmberieuenBugey.html)
Amberieu-en-Bugey (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/AmberieuenBugey2.html)
Amberieux-en-Dombes (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/AmberieuxenDombes.html)
Ambernac (http://www.fallingrain.com/world/FR/B7/Ambernac.html)
Amberre (http://www.fallingrain.com/world/FR/B7/Amberre.html)
Ambert (http://www.fallingrain.com/world/FR/98/Ambert.html)
Ambert (http://www.fallingrain.com/world/FR/A3/Ambert.html)
Embermenil (http://www.fallingrain.com/world/FR/B2/Embermenil.html)
Embres-et-Castelmaure (http://www.fallingrain.com/world/FR/A9/EmbresetCastelmaure.html)
Embreville (http://www.fallingrain.com/world/FR/B6/Embreville.html)
Embort (http://www.fallingrain.com/world/FR/98/Embort.html)
Embrun (http://www.fallingrain.com/world/FR/B8/Embrun.html)
Embry (http://www.fallingrain.com/world/FR/B4/Embry.html)
Empurany (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/Empurany.html)
Empury (http://www.fallingrain.com/world/FR/A1/Empury.html)
Empure (http://www.fallingrain.com/world/FR/B7/Empure.html)
Imbermais (http://www.fallingrain.com/world/FR/A3/Imbermais.html)
Imbleville (http://www.fallingrain.com/world/FR/A7/Imbleville.html)
Ombleze (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/Ombleze.html)
Ombre (http://www.fallingrain.com/world/FR/B9/Ombre.html)
Marokkó:
Embar Ou Maoula (http://www.fallingrain.com/world/MO/55/Embark_U_Mulud.html)
Embarec U Sidi (vagy Embark Sidi) (http://www.fallingrain.com/world/MO/55/Embark_Sidi.html)
Embarek Ougadir (http://www.fallingrain.com/world/MO/47/Embarek_Ougadir.html)
Embarek Salem (http://www.fallingrain.com/world/MO/55/Embarek_Salem.html)
Algéria:
Emboula (http://www.fallingrain.com/world/AG/00/Emboula.html)
A francia Ombre, a spanyol Umbria és a marokkói Embar illetve Embarek településnevekhez azt hiszem fölösleges is lenne bármi kommentárt fűznöm. E nevek önmagukért beszélnek. Mindezek után térjünk vissza a longobárdok mondabeli ősanyjának, Gambarának a nevéhez. Korábban már jeleztük, hogy a név elejére beszúródott G hangzónak még jelentősége lesz a későbbiekben. Föltűnt ugyanis nekem, hogy ami a Gambara névben G, az a spanyol hombre (ember) szóban már H hangként jelentkezik. A G és a H hangzók váltakozása igen gyakori jelenség a korai középkorban. Hogy egy jellemző példát hozzak: Jordanes Geticája is beszámol Achiulf fiáról, a keleti-gót Hermanaricusról, aki nem sokkal a hunok támadása előtt halt meg. Teljesen egyértelmű, hogy nevében azt a germán népnevet fedezhetjük fel, amelyben a szó eleji H már G hangzóvá változott. De még a Képes Krónika is beszámol az Alemaniából származó Hermanus nemzetségéről, aki Keisla királynővel jött be Magyarországra. Mivel Alemania Németországra utal, így a Hermanus nemzetség nevében is a németekre utaló germán népnevet ismerhetjük fel.
Úgy tűnik tehát, hogy Gambara neve és a spanyol hombre szó valóban azonos eredetűek. Mindkettő a magyar ember szavunkból származik. E szavakban azonban a szó elején egy G vagy H hangzó található, ami további gondolatokat indított el bennem. Feltűnt ugyanis, hogy a hombre (eredetileg talán homber) szavak mennyire hasonló hangzásúak a hungár népnévhez. A két formula közötti egyetlen különbség, hogy az egyikben MB, a másikban pedig NG hangcsoportot találunk a szó közepén. Elgondolkodtam: lehetséges lenne, hogy hungár és ember szavunk tulajdonképpen egyazon szónak a két változata? Hogy az N hangzó olykor M hanggá változhat, a felől kétségem sem volt. De vajon változhat-e a G hang B-vé? Ezen a ponton eszembe jutott, hogy uborka nevű zöldségünket abban a szabolcsi kisfaluban, ahol magam is felcseperedtem, a mai napig is ugorkának hívják. A Pallas Nagy Lexikona az Ugorka címszó alatt a következő izgalmas adatokat közli:
„buborka, uborka, iborka v. huborka (növ., Cucumis L.), a tökfélék családjának egynyáréltü, délen tartóstövü, jobbadán heverő, ritkábban kapaszkodószáru génusza; szárának élei, levelének nyele és erei tüskések. (...) Kelet-Indiából származik és Európában csak a Középkor vége felé vált ismeretessé. Hazazi neve anguri, többféleképen eltorzulva terjedt el, sőt más-más U.-félét jelöl. Az ó-szerb ogurekből vált a magyar név, s ebből a német és nyugati szláv. Nálunk 1583. Beythe említi először; Lippai 1664. termesztése módjait irja le.”
Tehát figyeljük meg: ugorka, anguri, ogurek, iborka, uborka, buborka és huborka. Az Új Magyar Tájszótár e fenti alakokhoz még a bugyorka és uhorka formákat teszi hozzá. Sőt, e sorok írója korábban még az umborka változattal is találkozott! A korábban kifejtett gondolatok fényében rendkívül érdekes és elgondolkodtató az Új Magyar Tájszótár azon adata is, mely szerint Csenger környékén a következő szólást gyűjtötték: „Úgy érik az ember, mint az ugorka.“ Talán első hallásra furcsának tűnik ember szavunk illetve hungár népnevünk különféle hangalakjait egy zöldségféle nevének alakváltozataival összevetni, de tekintve, hogy e két név amúgy is hasonló, nem tartom kizártnak, hogy hungár népnevünk is ennek megfelelő különböző változatokban létezhetett. Az uborka különféle alakváltozatait tanulmányozva észrevehetjük, hogy vannak olyan formái, amelyek egy szó eleji mássalhangzót tartalmaznak: buborka és huborka. Van olyan változat, ahol a szó közepén (hungár szavunkhoz hasonlóan) megjelenik egy nazális N hanzó: anguri, vagy az ugyancsak nazális M hang: umborka. Három olyan formulával is találkoztunk, ahol a szó közepének mássalhangzója a G hang: anguri, ogurek és ugorka. Végül észrevehettük, hogy ez a G hangzó más változatokban B hanggá változott: iborka, uborka, buborka, huborka és umborka. Vagyis ennek a különös zöldségnek a neve pontosan olyan alakváltozatokban létezett, mint amely változatok hungár népnevünket is jellemezték!
A fent elmondottak azt a gyanút erősítették bennem, hogy a spanyol hombre (homber) és a magyar ember szavak lényegileg azonosak hungár és ungár népnevünkel. Vagyis ennek a rendkívül ősi szónak létezett olyan változata, ahol a szó elején felbukkant egy mássalhangzó: hombre, hungár (de ide sorolható a venger, vangár és vandál forma is). Létezett olyan alakja, ahol a szó közepén lévő nazális hangcsoport NG formában bukkant fel: ungár, hungár, vangár, venger. És létezett olyan változat is, ahol ugyanez a hangcsoport MB alakban jelentkezett: ember, hombre, ombre, ambria, stb. A szó közepén lévő hangcsoport denazalizálódhatott is, vagyis a nazális mássalhangzó kihullásával a következő formákat vehette fel: obor, abar, ibor és ibér. Ha pedig az NG-s formula denazalizálódott, akkor megszülethetett az ogór vagy ugor alak is. Én tehát mindezek alapján egyre valószínűbbnek tartom, hogy hungár népnevünk és ember szavunk eredetileg azonos volt, vagyis ugyanannak az ősi szónak két különböző változatát őrizte meg.
Mindezekből pedig egyenesen következik, hogy mind a közép-itáliai Umbria, mind az angliai Northumbria, valójában Ungria volt! Sőt, azt is megérthetjük ezáltal, hogy Attila királyunk fővárosa, Sicambria, valójában a szaka (vagy szkíta) hungária nevet viselte! Ugyanis sic-ambria más alakban akár szaka-ungria is lehetne. Szkíta emberek közössége volt ez, egy olyan nép alkotása, amely saját tagjait embernek nevezte. Persze tudom, hogy sokan mindezt kételkedéssel fogadják. Hogy hungár népnevünk azonos volna ember szavunkal? Hogy az NG és MB hangcsoportok felcserélhetők lennének? Képtelenség! Akik így gondolkodnak vegyék figyelembe, hogy longobárdok nevének megváltozása Észak-Itáliában pontosan ezt a jelenséget szemlélteti! Ugyanis ami a Kárpát-medencében még longobárd volt, az a Pó folyó völgyében már lombard alakká módosult. Vagyis a longobárd népnév NG hangzója a lombardban MB lett.
E fenti gondolatokat és az azokból következő megállapításokat sokáig még én sem tudtam teljes mértékben magamévá tenni. Noha kézenfekvőnek tűnt hungár és ember szavunk lényegi azonossága, volt egy apró probléma, amelyen sokáig nem sikerült túllépnem. Ugyanis korábbi kutakodásaim hungár népnevünk eredeti jelentését illetően egészen más eredményre vezettek. Évekkel ezelőtt a kínai színneveket tanulmányozva ráébredtem, hogy a hung szónak a kínai nyelvben bizony jelentése van. Míg a feketét úgy mondják: hej, a fehéret po vagy pej, a sárgát huang, a kéket pedig csing, addig a vöröset úgy mondják: hung! Amikor ezzel az adattal szembesültem elgondolkodtam: lehet-e hungár népnevünknek bármi köze ehhez a vörös jelentésű kínai szóhoz? Mi lehetett az, ami vörös volt, és népünk korai hagyományai és hiedelemvilága szempontjából központi jelentőséggel bírt? Ekkor hasított belém a felismerés: hát a láng! Még a mai napig is használunk olyan kifejezéseket, mint lángvörös vagy tűzpiros! Úgy láttam tehát, hogy hungár népnevünkben éppen ennek az ősi láng szónak egy módosult alakját kell felismernünk. A hung és a láng szó lényegileg azonosak. Vegyük észre, hogy a Villani János által magyarnak tartott longobárdok neve is ugyanezzel a láng szóval kezdődik, eredeti alakban őrizte meg ezt a ma is használt ősi szót! Hungár népnevünk tehát, mely ilyen értelemben lángár, vagy másképpen lángúr (esetleg lángőr), sokkal inkább egy vallási fogalmat takar, semmint valóságos népnevet. A magyarok ugyanis kezdetben tűztisztelők voltak. Zajti Ferenc a Zsidó volt-e Jézus c. munkájában így számol be erről:
„A honfoglalásra induló magyarokkal egyidőben élt arab történetíró, lbn Rosteh a magyarokról szóló tudósításaiban kiemeli a magyarok különös vonzalmát ama valláshoz, amelynek fő témája az, Isten tisztelete mellett a ragyogó tűz iránti vonzalmuk; ki is fejezi a következőképpen: »A madsgarok imádják a tüzet«. Ugyanezt állítja a 100 évvel később élt perzsa Gurdézi is, amikor mondja: »A madsarok a tüzet tisztelik«. A magyarokkal azonosított turkok vallását Nicephorus Callistus is megjelöli: »A turkok valóban igen tisztelik a tüzet, tiszteletben tartják a levegőt és vizet, a földhöz ünneplő himnuszokat intéznek s egyedül ezt imádják. Istennek pedig azt nevezik, aki az eget és földet teremtette. Ennek lóval is, meg ökörrel, juhval is áldoznak Vannak papjaik is, akikről azt tartják, hogy a jövendőről tudnak jósolni«.“
Népszokásainkban a tűztisztelet nyoma szinte a legutóbbi időkig folyamatosan kimutatható volt. A Magyar Katolikus Lexikon a tűztisztelet címszó alatt egy rövid összefoglalót nyújt ezekről a nyomokról:
„A m. népszokások között az 1930-as években még elevenen éltek az ősi ~ emlékei: az újtűz, a tűzetetés, a tűzgyújtás tiltott napjai, a tűzpatronusszent szobrának a ház elejére helyezése. Tűzbe dobták (tűznek adták) az első farsangi fánkot, a kenyérsütéskor a tészta, s ált. az ünnepi ételek kis darabkáját. A veresszínt hordozó állatokról (gólya, vörösbegy, harkály) azt tartották, hogy szájukban tüzet, veres kakast hordanak, bántásuk bajt hozhat a házra. A Jézus nevében mondott tűzáldás megállásra szólítja föl a tüzet, amit mint „tiszta” helyet, tiltások vettek körül. Bizonyos profán dolgokat végezni (fésülködni, kotlóst ültetni) nem volt szabad a kemeneepadkán, mert a kemencében „az Isten testje sül”. Sok helyen tiltották a szemét tűzbe dobását, a tűzbe köpést, a tűz szidását is. Ugyanakkor a tűz tisztító erejébe vetett hittel tűzbe lehetett dobni az egyébként eldobhatatlan, „tiszta”, „szent” tárgyakat: halotti szentelmények, ünnepi ételek maradványait, húsvéti szentelt tojás héját, sonka csontját, karácsonyi morzsát, utolsó kenethez használt gyertyát.“
Különösen felhívnám a figyelmet a „veresszínt hordozó“ állatokkal kapcsolatos hiedelemre, nevezetesen, hogy szájukban tüzet hordanak. A láng és a vörös szín ilyetén összekapcsolása azt erősíti, hogy a kínai hung (azaz vörös) szó eredetileg valóban azonos lehetett láng szavunkkal. Ha tehát hungár szavunkban ennek a tűzimádatra utaló ősi láng szónak a kínai nyelvben mai napig fennmaradt változatát fedezhetjük fel, és e szó valójában vallási hiedelemvilágunkkal állt szoros összefüggésben, akkor hogyan jelenthetne egyidejűleg embert is? Sokáig nem sikerült feloldanom ezt az ellentmondást. Egészen addig, amíg kezem ügyébe nem került Kolumbán Sándor A magyar szavak valós ősi eredete c. munkája. Az első szócikk, amely felkeltette a figyelmemet éppen a láng szavunk volt:
„láng – Égéskor keletkező, nyelv alakú, lobogó fényjelenség. [? finnugor tőből] A láng a látás lá ösztöni ősgyökéből indul. A láng is világít. Egyik tulajdonsága: imbolyog, inog, leng a láng. Ezt az ng páros jelzi a névben. Erdővidéken én még hallottam öregembertől oly szavakat: vilángol, villáncsol, villámodik. Nincs itt semmilyen mondvacsinált finnugor vonás. A láng ősmag(yar)- nyelvi szó!“
Miután a láng szóhoz írt magyarázatot elolvastam merő véletlenségből a kettővel feljebb található szócikkre tévedt a tekintetem. Ez a szócikk pedig a lámpa volt:
„lámpa – Lángot vagy izzó fényforrást magában foglaló világítóeszköz. [német] A lámpa elnevezése valaha kezdetekkor a látással volt kapcsolatos. A CzF Szótár idegennek véli, de rátapint a lényegre: »Idegen eredetű szónak látszik, egy a hellén-latin lompas, és német Lampe szókkal, egyébiránt ha közvetlenül idegennek tartjuk is, de közvetőleges törzse ’lán’ vagyis az n ajakhang előtt m-mé változván lám; megvan a magyar láng, lángol szókban is.« A lá ösztöni ősgyök, épp mint a ha (hall). A lán, a láng. A lám: hadd lám, tehát lássam a lángot. E kifejezésünk tartalmazza a lá ösztöni ősgyököt, a látni ige gyökszavát. A p hang itt is a ponthelyzetet jelzi, a fénypont, ahol a lámpa áll, lám pont onnan jön a fény. A támpont is hasonló szóösszetétel. Ez itt fénypont, vagyis lámpont. Tovább a lát címszónál.“
Figyeljük csak meg: mind a láng, mind pedig a lámpa szó „a látás lá öszöni ősgyökéből indul“, ahogy azt Kolumbán Sándor nagyszerűen feltárta. De míg az egyik szóban NG hangcsoportot találunk, addig a másikban MP hangcsoportot. Az Új Magyar Tájszótár adatai szerint, amelyeket a lamp illetve lampa címszavak alatt közöl, a Baranya megyei Keszüben ha valami kigyulladt, azt régebben úgy is mondták, hogy „lampot vetött“. Vagyis nem lángot vetett, hanem lampot! Ugyancsak Keszüben gyűjtötték a „lampával ég“ kifejezést is, melynek jelentése: lánggal ég. Vagyis e két szó, a láng és a lámpa kezdetben teljesen azonos értelmű és egymással felcserélhető volt. Ugyancsak az Új Magyar Tájszótár számol be arról is, hogy Gajcsána, Klézse és Lábnik környékén a lámpa szavunkat lámbának ejtették, vagyis a P hangzó helyén B állt. Megtudhatjuk továbbá, hogy bizonyos területeken ha valami nagy lánggal égett azt úgy is mondták: lombol. Végső soron a lomb szavunk is ugyanez az ősi szó. A fák lombja ugyanis pontosan úgy lebeg-lobog a szélben, mint a gyertya kicsiny lángja. Vagyis a láng szavunkban lévő NG hangcsoport néha MP, néha pedig MB formát ölthetett, pontosan úgy, ahogy az ember szavunkban is megtalálható.
Akkor ezen a ponton álljunk meg és gondolkodjunk el: mit jelent egyáltalán az a szó, hogy ember? Miért nevezzük éppen így Isten teremtésének koronáját? Ha feltételezésem nem csal, az ember szó épp ezt a (l)emb- gyököt tartalmazza. Vagyis hasonló a felépítése hungár szavunkhoz, amely ugyanennek a gyöknek az NG-s változatát őrizte meg. A lámpa egy olyan eszköz, amely ezt a különleges isteni elemet, a lángot képes befogadni. Pontosan úgy az ember is! Ahogy azt Mózes első könyvének második fejezetében olvashatjuk:
„És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.“
Az az lehelet tehát, amelyet az Úr a földből gyúrt hústest orrába lehelt maga volt az isteni láng, a szellem, amely az embert élő lélekké tette. S mivel a porból gyúrt hústest az isteni lángot befogadta, így átvitt értelemben maga is lámpássá lett, hogy életével világítson az istentelenség sötét éjszakájában! Ekkor értettem meg tehát, hogy ember szavunk legeredetibb és legősibb jelentését éppen a teremtés nagy aktusán keresztül érthetjük meg. Csak úgy ragadhatjuk meg az emberi lét legbelsőbb lényegét, ha megértjük hogyan lettünk élő lélekké. Az ember ugyanis egy földi porhüvely, amely az isteni lángot befogadván arra hívatott, hogy világítson. Hogy az Isten Szelleme valóban hasonlatos a lánghoz, azt az első Pünkösd eseményei is világosan mutatják:
„És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel...“
Ha tehát a hungár népnévben a láng szó egy ősi alakja található, ember szavunkban pedig ugyanennek a szónak az MP-s változata, akkor végső soron nincs különbség ember és hungár szavunk között. Mindkét szó az emberi lét lényegére tapint rá: az ember az isteni láng őrzője, amely azáltal lett élő lélekké, hogy ezt a lángot befogadta. A hungár pedig az a nép, amely ezt a lángot vallási tiszteletének központi elemévé tette. Umbria és Ungria tehát lényegileg azonos elnevezések.
A fejezet végére érve szeretném mindenki előtt világossá tenni, hogy a fenti gondolatok nem többek egy igazságkereső ember hangos gondolkodásánál. Tisztában vagyok azzal, hogy különböző népneveink (és természetesen ember szavunk) jelentésére számtalan különféle magyarázat létezik. Az általam hozott megoldásokat tekintsék egynek a sok közül. Természetesen gyarló emberként én is tévedhetek, következtetéseim során olykor mellékvágányra futhatok. E gondolatokat azért teszem mégis közzé, hátha azok másokat is megihletve további eredményekre vezetnek, megerősítve vagy megcáfolva kezdeti felvetéseimet.
