Gyakorta előfordul velem, hogy egy gyanútlanul megpiszkált téma túlnő eredeti szándékaimon, szinte önálló életre kel és teljesen átrajzolja mindazt, amit múltunk valamely szakaszáról addig gondoltunk. Néha csak érintőlegesen, mintegy mellékszálként akarok foglalkozni egy-egy kérdéssel, ám az mégis láncreakciót idéz elő és döbbenetes felismerések egész sorozatához segít hozzá. Ilyenkor hatalmába kerít egy különös érzés: valójában nem is én vagyok az, aki kutatom a történelmet, hanem maga a történelmi igazság az, amely keresi a lehetőséget, keresi az utat. A rést, melyen keresztül hosszú évszázadok hazugságai után végre napfényre törhet. Hiszen meg is van írva:

„...nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne; és nincs oly elrejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne.” (Lukács 8:17)

A Gutkeled nemzetségről szóló tanulmány elkészítése közben is ehhez hasonló érzések és gondolatok kavarogtak bennem. A téma, mely eredetileg egy teljesen ártalmatlan családfakutatásnak indult végül harminc történelmi család eredetének kínzó rejtélyét oldotta meg. De – amint az lenni szokott – a fejezet publikálása után újra erőt vett rajtam a kétely. Vajon helyesen tettem-e, hogy ezt a fejezetet közzétettem? Nem volt-e elhamarkodott dolog egy magyar történelmi nemzetséget Aladárhoz, és azon keresztül Attilához visszavezetni? Hiszen a Gutkeledekről szóló fejezetben tett megállapításaim jóformán csak Nyáry Krisztina 1626-os naplójának néhány rövid mondatára épültek. Lehet-e, szabad-e egy ilyen súlyos kijelentéseket tartalmazó elméletet egyetlen naplótöredékre alapozni? Talán ha lenne még valami megerősítés máshonnan is ... talán ha nem csak a Várday család szájhagyományként őrzött eredetmondája állna rendelkezésre... A Fehérlófia c. fejezet publikálása után ezért újra napirendre vettem a témát és kutatni kezdtem, hogy a többi Gutkeled családnak vannak-e olyan hagyományai, amelyek megerősíthetik, avagy megcáfolhatják feltételezéseimet.

Az első tanulmány, amelyet e kérdést kutatva ismét fellapoztam Pénzes Szabolcs korábban már többször is idézett munkája volt, melynek címe: Alvinczi Eduárd tévhite, avagy a Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban. A tanulmány olvasása során meglepve tapasztaltam, hogy hasonló kérdések és hasonló kételyek már Pénzes Szabolcsban is felmerültek. Már ő is feltette a kérdést: hogyan lehetséges, hogy egyedül a Várday család őrizte meg az angolszász hercegek emlékét? Mi a helyzet a többi Gutkeled családdal? Tanulmányában így ír:

„Az eddig ismertetett történelmi tényekből az már belátható, hogy a Nyáry Krisztina naplójában található szöveg a Gutkeled nemzetség nemzedékről-nemzedékre örökített, igaz jócskán megkopott eredettörténete. De lehetséges-e az, hogy a nemzetségből származott mintegy harminc család, a Várdayakat kivéve megfeledkezett az ősi származásról? Természetesen nem. Alapos vizsgálatok után bátran kijelenthető, hogy a Báthoryak által megőrzött címermagyarázó monda is összefüggésbe hozható a nemzetség származásával.”

Bevallom töredelmesen: amikor először olvastam Pénzes Szabolcs tanulmányát ezek a gondolatok teljesen elkerülték a figyelmemet. Persze ez részben érthető is. Bizonyos összefüggések ugyanis csak a Fehérlófia c. tanulmány felismeréseinek fényében nyernek jelentőséget. Ezek a felismerések azonban a Gutkeled tanulmány írásakor még nem álltak bennem össze egységes képpé. Lássuk tehát, hogyan szól a Báthoryak által megőrzött családi eredethagyomány:

„A Vid vót a legrígibb falu ezen a tájon, igen rígen fundálták, még Istvány kiráj idejibe. Egy Vid nevű úr alapította, aki onnan szerezte a vagyonát, hogy megölte a nagy sárkányt, amék az Ecsedi tóba uralkodott oszt pusztította a nípeket. De nem bírt avval senki, mindeneket felfalt, legyilkolt, pedig egísz katonaság is próbálkozott vele. Ugy ílt a disztó sárkány a tóba mint egy valóságos király. Nagy palotát is építetett ott magának, a fele víz alatt vót, abba lakott. Eszt a sárkányt ölte meg nagy ügyesen ez a Vid. Nagyon örültek ennek a nípek. Vid meg, hogy a király elhiggye a tettit, kivette a sárkány három fogát és azzal ment föl Istvány királyhoz. Az is igen megörült a hőstettnek, nagy úrrá tette a Videt oszt neki atta a fődeket az Ecsedi tótul egész a Tiszájig. A sárkány kastéját meg várnak épitette meg oszt ott lakott. Sok falut alkotott, mert a népek kesztek mindenünnen visszgyünni...”

Ez a Vid volt tehát az, aki legyőzte a sárkányt, s akitől a Gutkeled nembeli Báthory család magát eredeztette. Hogy milyen masszívan jelen volt e motívum a Báthory család hagyományaiban, azt jól mutatja, hogy még II. Rákóczi Ferenc is említést tett róla emlékirataiban. A fejedelem apai nagyanyja ugyanis Báthory Zsófia volt, aki szintén a Gutkeled nemzetségből származott, s így Rákóczinak rajta keresztül lehetősége volt megismerni ezt az ősi hagyományt. Emlékirataiban így ír:

„A nevezetes Báthori-család egyik ága Ecsedtől vette a nevét, s e vár akkor jutott öröklés útján családom birtokába, mikor ez a család apai részről való nagyanyámmal kihalt. Címerében három sárkányfog volt, a fogak körül egy sárkánnyal. Minden időkben az volt a hagyomány, hogy amikor a szkíták letelepedtek az országban, egyikük az Opes-nemzetségből megölt egy sárkányt azon a helyen, ahol aztán ezt a várat, jobban mondva házat építette, mert az erősséget csak néhány századdal később építették. Ekkor kapta a Bátor nevet. Emlékszem, hogy a kincstárunkban őrzött ritkaságok között láttam egy buzogányt, amellyel Bátor a szörnyeteget megölte. De a fegyver kicsisége nagyon kétessé teszi ezt a hagyományt.”

Ahogy tehát korábban is említettem, e hagyomány csak a Fehérlófia c. fejezetben kifejtett gondolatokkal együtt értelmezhető helyesen. Amikor ezeket a sorokat újra elolvastam, lehetetlen volt nem felismernem benne Fehérlófia c. mesénk szimbolikájának nyomait. Figyeljünk fel a párhuzamokra: Fehérlófia történetének fő motívuma az alsó világba történő alászállás. Az alsó világban bolyongó főhős odalent palotákat talál, melyekben rettenetes sárkányok uralkodnak. Amint azt korábban észrevettük ezek a sárkányok a római birodalmi eszmét, a római elnyomógépezetet szimbolizálják, mellyel a dicső Attila Fehérlófiaként vette fel a küzdelmet. Még azt is észrevettük, hogy ez a sárkány – mint Róma szimbóluma – a Szentírásban is felbukkan, mint egy hétfejű és tízszarvú fenevad, amely a tengerből jön fel:

„És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve.”

Van tehát egy tengerben lakó, onnan feljövő sárkányunk, melyet a Fehérlófia c. fejezetben Rómával azonosítottunk, s van egy hősünk, Fehérlófia, aki leszáll az alsó világba, hogy a sárkánnyal megküzdjön. Vegyük tehát észre, hogy ami a Fehérlófia c. mesében az alsó világ, az a Szentírásban már tenger. Ugyanez a Báthoryak családi eredethagyományában pedig nem más, mint az Ecsedi tó:

„Ugy ílt a disztó sárkány a tóba mint egy valóságos király. Nagy palotát is építetett ott magának, a fele víz alatt vót, abba lakott.”

Az Ecsedi tó tehát az alsó világ megfelelője. Akárcsak Fehérlófia történetének alsóvilági sárkánya, úgy az Ecsedi tó sárkánya is palotát épített magának a tóban, s ott úgy élt, mint egy valóságos király. Ebből a tóból jött fel időnként, akárcsak Kapanyányimonyók az alsó világból, és – úgy olvastuk – „pusztította a nípeket”. Ezt a pusztítást elégelte meg a Gutkeledek őse Vid, vagy ahogy Rákóczinál olvastuk: az Opes-nemzetségből származó Bátor. Alászállt tehát a tóba s megölte a félelmetes sárkányt. Az egyezések azonban itt még nem érnek véget.

Vid győzelme ugyanis csak azáltal lett teljessé és befejezetté, hogy kitépte a sárkány három fogát, azt felhozta magával a tóból, elvitte István királyhoz, s megmutatta neki:

„Vid meg, hogy a király elhiggye a tettit, kivette a sárkány három fogát és azzal ment föl Istvány királyhoz. Az is igen megörült a hőstettnek, nagy úrrá tette a Videt oszt neki atta a fődeket az Ecsedi tótul egész a Tiszájig.”

Vajon mi lehet ez a három fog? Mi a megfelelője ennek Fehérlófia c. mesénkben? Mi az, illetve kik azok, akik hárman vannak, akik e fogakhoz hasonlóan szinte a sárkány szájából lettek kiragadva, akiket Fehérlófia felküldött a felső világba, s kalandjainak végén elvitt az öreg királyhoz? ... Hát a három királykisasszony! Hogy is olvastuk a mesében?

„Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjukhoz. Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt.”

Vegyük észre, hogy ez ugyanaz a történet! Ugyanazok az elemek, ugyanazok a tanulságok! A Báthoryak családi eredethagyománya valójában nem más, mint Fehérlófia története. Persze az eltelt évszázadok során a hagyomány eléggé megkopott és eltorzult, a szereplők és a helyszínek megváltoztak, a történet eseményei nagymértékben leegyszerűsödtek. A fő motívumok azonban mindmáig világosan felismerhetők. Mindezek pedig így együtt teljesen egyértelművé teszik, hogy a Gutkeledek – és köztük természetesen a Báthoryak – valóban attól az Attilától származtak, akit az előző fejezetben Fehérlófiával azonosítottunk.

Miután mindezen felismerések eloszlatták korábbi kételyeimet folytattam Pénzes Szabolcs tanulmányának olvasását. Csalódottan kellett azonban megállapítanom, hogy a szerző végül nem hogy nem vette észre azt a nagyfokú egyezést, amely az Ecsedi tó sárkányának története és Fehérlófia c. mesénk között fennáll, de egyenesen a következőket írta:

„A sárkányölő mondának azonban egyéb furcsasága is van. Mégpedig az, hogy a benne szereplő legyőzött sárkány egyetlen olyan sárkánytípussal sem azonosítható, amelyeket a magyar hiedelemvilág ismer. Az Ecseddel kapcsolatos alapmondában szereplő antropomorf sárkány ugyanis királyi módon él egy félig víz alatt lévő várban.”

A szerző mentségére legyen mondva, hogy ha mi magunk nem vettük volna észre az alsó világba történő alászállás és a vízbe való alámerülés közötti analógiát, mi is könnyen az övéhez hasonló következtetésre juthattunk volna. Ismerve azonban ezt a megfeleltetést a két sárkánytípus közötti egyezés teljesen kézenfekvővé válik. Hiszen Fehérlófia c. mesénk sárkányai is antropomorf sárkányok, akik királyi módon élnek alsó világbeli váraikban. Pénzes Szabolcs tehát nem találta meg a magyar mese és mondavilágban az Ecsedi tó sárkányának megfelelőjét. Észrevett azonban helyette mást, s amit észrevett, az később felismerések egész lavináját indította el bennem! Tanulmányát ugyanis így folytatta:

„A Báthoryak sárkányának párhuzamait egész máshol kell keresnünk. Dankó Imre igazolta, hogy a monda szoros párhuzamokat mutat a Beowulffal.”

Fölkeltette tehát a figyelmemet ez az apró megjegyzés, s elhatároztam, hogy utánanézek, mit kell tudnunk Beowulfról. A Wikipédia Beowulf történetének ismertetését a következőképp kezdi:

„A Beowulf óangol elbeszélő költemény avagy hőseposz, amely 3182 hosszú, alliteráló sorból áll, Skandináviában játszódik, és az óangol irodalom legfontosabb alkotásának számít. Egyetlen kéziratváltozata maradt fenn, az úgynevezett Nowell Codex (ma a British Libraryban őrzik) (...) Névtelen angolszász költő műve, keletkezését a 8. és a 11. század közé teszik a kutatók. Hosszú évszázadokon át feledésbe merült, és csak akkor vált közismertté, amikor 1815-ben kinyomtatták.”

Az első dolog, amire a fenti sorokat olvasva felfigyeltem az volt, hogy noha Beowulf története Skandináviában játszódik, az alapvetően mégis egy óangol hőseposz. Úgy olvastuk: „az óangol irodalom legfontosabb alkotásának számít”. Ezen a ponton máris gyanakodni kezdtem, hiszen a Gutkeledek eredetét vizsgálva korábban mi is Anglia történetének kezdeteihez jutottunk el, az anglo-saxon hódítást követő korba, vagyis nagyjából éppen abba az időszakba, amikor a Brit szigeteken Beowulf legendája megszületett.

Ezek után megnéztem, hogy mit kell tudnunk a Beowulf legenda cselekményéről. A Mitológiai Enciklopédia a Beowulf címszó alatt így ismerteti az eseményeket:

„A gaut nép ifjú harcosa, Beowulf tengeren túlra indul, hogy Hrotgar dán királyt megszabadítsa nehéz helyzetéből: Heorot királyi csarnokát tizenkét éve sanyargatja támadásaival Grendel, a szörny, és tizedeli Hrotgar vitézeit. Egy éjszakai párviadalban Beowulf legyőzi Grendelt, az kezét vesztve visszamászik még vackára, ahol meghal. Anyja (egy még rettenetesebb szörny) bosszút forral Beowulf ellen, de hősünk az ő tenger alatti fészkére is eljut, és őt is legyőzi. Heorotba visszatér a béke és a boldogság, Hrotgar bőkezűen megjutalmazza Beowulfot, aki hazatér.”

Vegyük észre, hogy a cselekmény fő motívumai valóban nagyfokú egyezést mutatnak a Báthory család eredetmondájával. Korábban úgy olvastuk, hogy a Báthoryak sárkánya „az Ecsedi tóba uralkodott oszt pusztította a nípeket”. A Beowulf legenda sárkánya szintén a tenger alatt él, onnan jár fel, tizenkét éve sanyargatja támadásaival Hrotgar király udvarát, s pusztítja vitézeit. Ahogy a Báthoryak őse, Vid alászállt az Ecsedi tóba és megölte a sárkányt ugyanúgy Beowulf is alászáll a szörnyeteg tenger alatti fészkére és megöli azt. A Báthoryak ősét a történet szerint István király gazdagon megjutalmazza:

„Eszt a sárkányt ölte meg nagy ügyesen ez a Vid. Nagyon örültek ennek a nípek. Vid meg, hogy a király elhiggye a tettit, kivette a sárkány három fogát és azzal ment föl Istvány királyhoz. Az is igen megörült a hőstettnek, nagy úrrá tette a Videt oszt neki atta a fődeket az Ecsedi tótul egész a Tiszájig.”

Beowulf történetét olvasva ugyanezekkel a motívumokkal találkozunk:

„Heorotba visszatér a béke és a boldogság, Hrotgar bőkezűen megjutalmazza Beowulfot, aki hazatér.”

Ezen a ponton újból szeretném kihangsúlyozni, hogy a Gutkeled nemzetségbe tartozó Báthory család ősi eredetmondája és az óangol Beowulf legenda közötti hasonlóságot nem én vettem észre, arra korábban már Dankó Imre is felfigyelt. Pénzes Szabolcs erről így számol be:

„A Dankó Imre által kimutatott párhuzamok röviden összefoglalva a következők. Mindkét mondában konkrét földrajzi területek (az Ecsedi-láp vidéke és Dánia) és valós történeti személyek (István király illetve egyes változatokban Mátyás király és Hrothgar dán király, Beowulf és Vid) szerepelnek. Azonos a sárkány illetve a sárkányok lakhelye: a mocsár és az abban épült vár. Mindkét történetben a hősöknek bizonyítaniuk kell a sárkány megölését, amiért mindkét király saját maga és a nép háláját kifejezendő, gazdagon megjutalmazza őket. Tendenciózus hasonlóságként felhívja a figyelmet, hogy: »Hrothgar dán királynak népszerűsítenie kellett a népéhez csatlakozott, vagy éppen általa behívott és különféle kiváltságokban részesítetett idegeneket, mindenekelőtt a gaet hőst, Beowulfot, aki önzetlenül segítségére siet a királynak és országának, megöli a dánokat pusztító szörnyeket. Beowulf és népe, illetve a hozzá hasonló kegyekben részesített idegenek, ezáltal a segítő, a szabadító szerepében jelenhetett meg a dánok előtt, olyan hősök alakjában, akiktől semmiféle kiváltságot, gazdag ajándékot sem lehetett sajnálni; irigyelni még kevésbé.«”

Ezen a ponton lépjünk hátra néhány lépést és gondolkodjunk el az elénk táruló képen! Megállapítottuk, hogy a Gutkeled nemzetségbe tartozó Báthory család ősi eredetmondájának egyes elemei nagyfokú egyezést mutatnak Fehérlófia c. mesénk fő motívumaival. Ugyanakkor azt is észrevettük, hogy a Báthoryak címermagyarázó mondája meglepő hasonlóságokat mutat Beowulf történetével is. Az előző fejezetben annak a feltételezésnek adtunk hangot, hogy Fehérlófia története valójában Attila hőstetteinek szájról szájra hagyományozott mesés változata, mely meglepően kifejező szimbolikával őrizte meg és örökítette ránk e dicső korszak eseményeit. Mindezek alapján néhány bekezdéssel feljebb arra a teljesen logikus következtetésre jutottunk, hogy a Báthoryak eredetmondájában felbukkanó hős valójában nem más, mint Fehérlófia, vagyis Attila. Ha mindez igaz, és eddigi következtetéseim helytállóak, akkor vajon kinek az emlékét őrizhette meg az óangol legendában felbukkanó sárkányölő hős, Beowulf személye?

Sokszor megesik, hogy noha a bennem felmerülő kérdésre szinte adja magát a teljesen logikus és kézenfekvő válasz, azt egy ideig még én magam sem merem megfogalmazni. Sokáig így voltam Beowulf kilétének kérdésével is. Egészen addig így volt ez, amíg homályos emlékeimből fel nem derengett, hogy a Gutkeled fejezet írásakor mintha már belefutottam volna Beowulf nevének említésébe. Mivel nem tudtam felidézni, hogy hol került elém ez a név, ezért nekiláttam, hogy újra végigolvassam az összes szócikket, melyet korábban a Gutkeled fejezethez forrásként felhasználtam. Keresésemnek hamarosan meg is lett az eredménye. Kiderült, hogy Beowulf nevével akkor találkoztam, amikor a rejtélyes aetheling szó jelentését kutattam.

A Kedves Olvasó bizonyára emlékszik, hogy ez az aetheling cím volt az, amelyet az anglo-saxon hódítást követő korban azok az előkelő családból való angol nemesek viselhettek, akiket származásuk feljogosított a trónra. Még azt is észrevettük, hogy amikor ezt a kifejezést a legszűkebb értelemben használták, akkor kizárólag a Cerdictől származó Wessex-ház tagjait értették alatta. Ez a Cerdic volt az, akit Attila idősebbik fiával, Aladárral azonosítottunk. Az ő egyik utóda volt Vasbordájú Edmund, akinek fiai magyarországi száműzetésbe kerültek, s akinek idősebbik gyermekét Nyáry Krisztina naplója a Gutkeledek őseként említi. Vagyis az aetheling megnevezés elsősorban Attila idősebbik fiának, Aladárnak a Brit szigeteken élő utódait illette meg. Kézenfekvő tehát, hogy ez a nemes származást kifejező aetheling jelző valójában a dicső Ethele nevéből alakult ki, s a tőle való származásra utalt.

Amikor tehát a Gutkeledekről szóló fejezet írásakor az aetheling név jelentését kutattam, s ennek kapcsán éppen az angol nyelvű Wikipédia ezzel kapcsolatos szócikkét tanulmányoztam, ott a következő meglepő adattal szembesültem:

„The hero of the 8th century Beowulf is introduced as an ætheling...”

Magyarul:

„A nyolcadik században élő hős, Beowulf úgy kerül bemutatásra, mint egy aetheling...”

Mit olvashatunk tehát itt? Bizony nem kevesebbet, mint hogy ez a sárkányölő hős egy igazi aetheling volt! Vagyis azt az aetheling titulust, amelyről korábban megállapítottuk, hogy eredetileg Attilára utalt, a legenda Beowulfra alkalmazza! Vegyük észre, hogyan záródik be a kör, hogyan érnek össze szálak és hogyan kezd minden általunk megértett összefüggés ugyanabba az irányba mutatni! Beowulf nem más, mint maga Attila, aki Fehérlófiaként győzte le a sárkányt. Ő volt az, aki idősebbik fiát átküldte a Brit szigetekre, hogy ott is döntse meg Róma uralmát. Tőle származtak a Wessex-ház uralkodói, akik éppen ezzel az aetheling jelzővel utaltak nemes származásukra. És természetesen tőle származtak a Magyarországra száműzött angolszász hercegek is, köztük Edmunddal, a Gutkeled családok ősével. Vagyis mind a Báthoryak sárkányölő ősének, mind pedig Beowulfnak a története ugyanarról a hatalmas és dicső történelmi alakról beszél. Isten ostoráról, aki hatalmas seregeinek élén alászállt az alsó világba, hogy a népeket pusztító sárkánnyal megküzdjön. Beowulf és Fehérlófia tehát végső soron azonosak. E két történet eredete, gyökere és szimbolikája közös. Ezt őrizte meg a Báthory család címermagyarázó eredetmondája is az Ecsedi tó sárkányát legyőző Vid történetében.

Amikor okfejtéseim során eddig a pontig eljutottam, óhatatlanul elgondolkodtam. Vajon honnan jön Beowulf neve? Mivel ez a név felettébb különös hangzású, érdekelni kezdett, hogy vajon mi lehet a jelentése. Utánanéztem tehát, hogy mi az általánosan elfogadott magyarázat Beowulf nevének jelentésére. A Mitológiai Enciklopédia Beowulf szócikke a következő sorokkal kezdődik:

„BEOWULF (»méhek farkasa«, vagyis medve) mitoepikus hős, az ilyen című angolszász epikus mű (...) főhőse.”

Vagyis a hivatalos magyarázat szerint BEOWULF valójában BEE – WOLF, azaz méhfarkas. És hát ugye ki a méheknek a farkasa? ... Hát a csúnya gonosz medve, aki ellopja a szegény méhecskék által szorgos munkával összegyűjtögetett finom lépes mézet. Amikor szembesültem ezzel a magyarázattal, hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy sírjak-e avagy nevessek. Ilyenkor döbben csak rá az ember igazán, hogy a hivatalos tudományosság tényleg szinte bármit megtehet következmények nélkül, hiszen a gyanútlan többség a hivatalos forrásból érkező legképtelenebb sületlenségeket is hajlamos komoly arccal és kritika nélkül elfogadni. Még hogy „méhek farkasa”! A magyarázat kiötlőjét az a jelentéktelen mellékkörülmény nyilván nem zavarta, hogy a történetben sem méhek, sem pedig medvék nincsenek.

Mivel tehát nem elégített ki a hivatalos magyarázat, elhatároztam, hogy magam járok e név valódi jelentésének a végére. Az első gondolatom a név végén található WULF szóval volt kapcsolatos. Mivel az angol nyelvben a wolf valóban farkast jelent, így beláttam, hogy a hivatalos magyarázatnak az a része, mely szerint a szóösszetétel második fele a farkas jelentéstartalmat hordozza, akár helytálló is lehet. Ekkor elgondolkodtam: ha Beowulf legendája mögött valóban Attila történetét kell felismernünk, akkor vajon hogyan és milyen logika alapján került a nevébe a farkas szó angol megfelelője?

Amint így tűnődtem, eszembe jutott, hogy vajon miért is hívjuk mi a farkast farkasnak? Biztos vagyok benne, hogy tíz emberből legalább kilenc erre a kérdésre azonnal rávágná, hogy azért, mert a farkasnak hosszú lompos farka van. Nos, valamennyien tévednének. A farkas ugyanis nem a hosszú lompos farkáról kapta a nevét, hanem arról, hogy falkában vadászik! A farkas tehát eredetileg falkás volt, vagyis falkában vadászó állat. Csak az általunk már jól ismert R – L hangváltozás következtében lett belőle farkas. A falka az a közösség, amelyben az állatok szigorú hierarchia szerint, egymásnak alá- illetve fölé rendelve élnek. A falka tulajdonképpen a farkasok társadalma, melybe az egyes egyedek betagozódnak. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy a német nyelvben a nép, a nemzet, illetve a közösség kifejezésére a volk szó használatos. A német volk, a magyar falka és természetesen a farkas szavunk ilyen értelemben rokon szavaknak tekinthetők.

Amint ezt így magamban levezettem hirtelen egy különös gyanú lett rajtam úrrá. Vajon nem lehetséges-e, hogy Beowulf nevében ez a bizonyos farkas jelentésű –wulf végződés eredetileg nem is farkas akart lenni, hanem sokkal inkább falka, esetleg volk? Lehetséges volna, hogy a név második fele valójában nép, azaz nemzet jelentéstartalmat hordozott? Talán a Beowulf név végén lévő –wulf csak azért került oda így ebben a formában, mert valakik valamikor a nép, nemzet jelentéstartalmat hordozó falka – volk szót tévedésből igazi farkasként, azaz wolfként értelmezték?

Ekkor hirtelen eszembe jutott: hiszen ugyanezzel a jelenséggel már Fehérlófia nevének megfejtésekor is találkoztam! Ott is pontosan azt láttuk, hogy a név végén lévő ló eredetileg mén lehetett, amely megfordítva már nem, azaz nemzetség, vagyis nemzet! S így a Fehérló valójában nem is egy állatra utalt, hanem egy fehér nemzetre, amely az eddig megértett összefüggések alapján nem lehet más, mint az eftalita hunok népe. Pontosan ugyanezt tapasztaljuk most Beowulf nevével kapcsolatban is! A –wulf végződés eredetileg nem egy állatra utalt, hanem egy nemzetre, s csak a „volk-falka-farkas” tévedés kapcsán gondolja azt mindenki, hogy itt egy állat nevéről van szó.

Ezután figyelmem a név elején lévő Beo- szó felé fordult. Hogy e szónak semmi köze sincs az angol bee (azaz méh) szóhoz, afelől teljesen bizonyos voltam. De ha nem ezt jelenti, akkor vajon mi lehet a valódi értelme? Hosszú időn keresztül próbáltam megfejteni a Beo- szó jelentését, de nem jártam sikerrel. Történt aztán, hogy egyszer merő véletlenségből a Wikipédia Belgrád c. szócikke került elém. Közismert, hogy Belgrád, vagyis a mai Szerbia fővárosa egykor hazánkhoz tartozott, s abban az időben még Bolgárfehérvárnak, Lándorfehérvárnak, Nándorfehérvárnak, vagy egyszerűen csak Fehérvárnak nevezték. Bizonyára a legtöbben azonnal fel tudják idézni az iskolában tanult történeteket Hunyadi Jánosról, aki a törökök áradatát Nándorfehérvárnál feltartóztatta, vagy Dugovics Tituszról, aki a törököt magával rántotta a mélybe, s így akadályozta meg, hogy az a lófarkas zászlót a vár fokára kitűzze. A tájékozottabbak talán azt is megemlítenék, hogy a déli harangszó a keresztény világban éppen e csodálatos törökök fölött aratott diadal emlékére szól nap mint nap. Ezeket a történeteket mind jól ismerjük. Amikor azonban a Wikipédia Belgrád c. szócikkét olvasni kezdtem, nekem egészen más gondolataim támadtak:

„Belgrád (eredeti magyar neve legalább a XIV. század eleje óta Fehérvár, Nándorfehérvár (Bolgárfehérvár), a XVI. és a XIX. század között n > l hangváltozással gyakran Lándorfejérvár változatban is, szerbül 'Fehérvár' jelentéssel Београд / Beograd Szerbia fővárosa és egyben legnagyobb városa.”

Ahogy a fenti idézetből is kitűnik Belgrád nevét a szerbek ma már így írják: Beograd. Ennek jelentése pedig eredetileg Fehérvár volt. A vár szavunk megfelelője a szláv nyelvekben a grád, a fehér szavunkat pedig a szerbek úgy mondják: beo. Ez volt tehát az a pont, ahol megvilágosodtam. Ha a beo eredeti jelentése fehér, akkor vajon mit jelenthet Beowulf neve? Ha a név elején lévő Beo- itt is fehéret jelent, a név végén lévő –wulf pedig a „farkas-falka-volk” kapcsolaton keresztül népet, azaz nemzetet, akkor Beowulf neve lényegében azonos Fehérlófiának nevével! Egyik is fehér nemzetet jelent, meg a másik is! Vagyis:

Fehérló = fehér mén = fehér nem = fehér nemzet

Beowulf = fehér farkas = fehér volk = fehér nemzet

E két név teljesen és tökéletesen megfeleltethető egymásnak. Nem csak jelentésüket, illetve képzésük módját tekintve egyeznek meg, de még bennük található állatnevek kettős jelentése is kísérteties egyezést mutat! Beowulf tehát nem más, mint Fehérlófia, vagyis a dicső Attila.

A szkeptikusok most nyilván méltatlankodva ráncolják össze a szemöldöküket: miért pont a szerb nyelvet veszem alapul Beowulf nevének megfejtéséhez? Miért nem mindjárt a hottentottát? Mi köze van a szerb nyelvnek a távoli Angliához, vagy akár Skandináviához? Nos, a Kedves Olvasó talán még emlékszik a Tót atyafiak c. fejezetben kifejtett gondolatokra, amikor is Moravcsik Gyula Az árpád-kori magyar történet bizánci forrásai c. munkájából vett idézetek alapján világosan kimutattuk, hogy a szerb és a magyar nép közeli rokona egymásnak. A Moravcsik által hozott bizánci források a magyarokat rendre gepidáknak nevezték, a szerbeket dákoknak, s közben világosan kimondták:

„...rokon fajtából valók; gondolkodásuk is megegyezik irányunkban, mert mindketten ellenségeink.”

Sőt, még azt is láttuk, hogy Bizánc kifejezett törekvése az volt, hogy e két közeli rokon népet szembefordítsa egymással, nehogy azok egymással összefogva Bizánc világhatalmi törekvéseit veszélyeztessék. Sajnos a római ármány jobban sikerült a vártnál. Olyan jól sikerült, hogy az emberek ma már hitetlenkedve hallgatják, hogy e két nemzet valaha nem hogy ellenséges viszonyban nem élt egymással, de egyenesen rokoni szálak fűzték őket össze. A Kedves Olvasó talán még arra is emlékszik, hogy a Tót atyafiak c. részben idéztük Bíborbanszületett Konstantin azon szavait, melyekben az Attila halála utáni eseményeket, Csaba és Aladár harcát úgy írta le, mintha mindezek Szerbiában történtek volna meg:

„Miután azonban Szerbia uralmát két fitestvér vette át apjától, az egyik magához vevén a nép felét Heráklioszhoz, a rómaiak császárához menekült, s őt ez a Herákliosz befogadván, letelepülési helyül Thesszaloniké tartományban lévő Szérbliát adta, mely attól kezdve kapta ezt az elnevezést.”

Ne feledjük azt sem, hogy Attila hadjáratai kezdetben a Balkán felé irányultak, s az ott élő európai eftaliták felszabadítását célozták meg. Tudjuk jól, hogy ekkor került sor Szekiz-munduz behódoltatására, s ekkor vált a gőgös birodalom Kunsztán Tinójává. Teljesen logikus tehát, hogy a Balkánon a római iga alól felszabadított eftaliták (ma úgy mondanánk szerbek) egész tömegei csatlakozhattak Attila dicső seregeihez. Vagyis mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy évekkel később, amikor Attila nyugati hadjáratára sor került, e seregben hatalmas létszámban lehettek jelen balkáni eredetű néptöredékek is, akik Attila idősebbik fiának vezetésével a Brit szigetekre is eljuthattak. Nincs tehát semmi ördögtől való dolog abban, hogy Beowulf nevének megfejtésekor éppen a szerb nyelv sietett segítségünkre.

Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a fehéret nem csak a szerb nyelvben ejtik „beo” formában, de hasonlóképpen mondják a legtöbb szláv nyelvben is. Oroszul például a fehér úgy van, hogy „белый”. Lengyelül ugyanez „biały”, horvátul „bijel”, szlovákul „biely”, szlovénül pedig „bela”. Ugyanezt a szót őrzi ősi Béla nevük, amelyet négy királyunk is viselt. A Béla név tehát eredetileg fehéret jelentett, s ilyen értelemben a fehér hunokra, az eftalita származásra is utalhatott. Ez a szó tehát a nem csak a szláv nyelvekben, de még a magyar nyelvben is jelen volt régen.

Amint így tűnődtem, arra gondoltam, hogy a szkeptikusok kedvéért talán mégis érdemes lenne nem csak szerbül, de talán dánul is megnézni, hogy hogyan mondják azt, hogy fehér. Hiszen a legenda alapvetően mégiscsak Dániában játszódik. Behívtam tehát kedvenc internetes fordítóprogramomat, ott kiválasztottam a dán nyelvet, s bepötyögtem a fehér szót. Az eredmény teljesen megdöbbentett. Dánul ugyanis a fehéret úgy mondják, hogy HVID. Ekkor gyorsan kiválasztottam a svéd nyelvet is, s ott is megnéztem ezt a szót. Tudjuk ugyanis, hogy a száműzött angolszász hercegek Svédországon keresztül jutottak el Magyarországra. Kiderült, hogy svédül a fehér úgy van, hogy VIT. Ekkor hirtelen bevillant, hogy végső soron az angol WHITE is ugyanez a szó, még ha mostanság kicsit másképp is ejtik! Tudjuk mit jelent mindez? Bizony nem kevesebbet, mint hogy a Báthoryak eredetmondájában szereplő sárkányölő hőst nem véletlenül hívták éppen Vidnek! Vid, aki legyőzte az Ecsedi tó sárkányát, maga is „fehér” volt. Pontosan úgy, ahogy Fehérlófia és Beowulf is.

Úgy tűnik tehát, hogy Fehérlófia legendáját az Attila által a Brit szigetekre átküldött „anglo-saxon” hódítók is ismerték, azt oda magukkal elvitték. Attila utódai, vagyis a Wessex-ház dicső uralkodói megőrizték a hagyományt, s nemzedékről nemzedékre örökítették az ősi tudást, mely szerint ők a sárkány legyőzőjének utódai. Így lett Fehérlófiából Beowulf, így született meg ez a gyönyörű óangol eposz. Amikor pedig Vasbordájú Edmund száműzött fiai Magyarországra érkeztek, a legenda hazatért. Hazatért oda, ahonnan hatalmas útjára évszázadokkal korábban elindult. A Gutkeled nembeli Báthory család elevenen élő hagyományai pedig egészen Rákóczi fejedelem koráig őrizték meg Vid emlékét.