Az 558-as besenyőfutásról szóló fejezetben idéztem egy fontos részletet Illig és Weissgerber könyvéből a „kutrigur honfoglalással” kapcsolatban. Ez a részlet indította el azt a gondolatmenetet, amely során feltűnt, hogy a magyar honfoglalás története egy az egyben megtalálható 558-ban, mégpedig pontosan 104 évvel Attila 454-es halála után. Ezen idézet kapcsán még azt is észrevettük, hogy az 558-as kuturgur eseményekről pontosan olyan viták dúlnak tudósaink között, mint a magyar honfoglalás körülményeivel kapcsolatosan.
Ennek a vitának a legfőbb kérdése úgy szól, hogy vajon Levente (558-ban Kinialkh) al-dunai hadjárata és Árpád (558-ban Zabergan) honfoglaló hadjárata ugyanazon esztendőben történt-e, vagy sem. Illig ezzel kapcsolatban így ír:
„Véleményünk szerint Avenarius szlovák történész találta meg a helyes megoldást. Nem egy, hanem két különböző hadjáratról volt szó, amelyeknek egymáshoz semmi közük sem volt. Az első hadjáratot, amely 558-ban zajlott le, Agathius és Menandrosz írja le. Itt a kutrigurok Zabergan vezetése alatti hadjáratáról volt szó (mindkét szerző megnevezte a népet és vezetőjét is), amely viszont nem Konstantinápoly ellen irányult. A kutrigurok Pannóniában telepedtek le. A másik Konstantinápoly ellen irányult hadjárat 559-ben történt. Erről Johannes Malalas és Theophanesz számol be. Ezekben a beszámolókban sem kutrigurokról, sem Zaberganról nem esik szó; ők a »Hunnoi« és »Sklawenoi« Konstantinápoly elleni hadjáratát mutatják be.”
Ebben a fenti idézetben van egy érdekes megállapítás, amely további gondolatokat indított el bennem. Úgy olvastuk, hogy Johannes Malalas és Theophanesz beszámolói nem kuturgurokról szólnak, hanem a „Hunnoi” és „Sklawenoi” Konstantinápoly elleni hadjáratát emlegetik. Ez a Konstantinápoly elleni hadjárat felelne meg tehát Levente al-dunai hadjáratának 558-ban. De mit keresnek benne a szlávok? Az általános felfogás szerint az itt szereplő „sklav” volt a Bizánci Birodalomban a különféle szláv törzsek megjelölésére általánosan használt kifejezés, melynek a jelentése „szolga”. Érdekes azonban, hogy ez a „sklav” megnevezés nem csak Bizáncban volt ismert, de előszeretettel alkalmazták a muszlim és perzsa források is. A kutatók szerint az arabok éppen Bizánctól vették kölcsön ezt a szót és némi torzítással „Saqlab”, „Siqlab”, „Saqlabi” és „Saqaliba” formában használták.
Nemrégiben - internetes barangolásaim közben - rábukkantam Alekper Alekperovnak, az Azerbajdzsáni Egyetem munkatársának egy rendkívül érdekes okfejtésére, melynek megállapításait szinte lélegzetvisszafojtva olvastam. Alekperov alapvetően az azeri és örmény kutatók között kibontakozó egyik polémiához szeretett volna cikkével hozzászólni. Tanulmányának tárgya tehát még csak véletlenül sem az eltagadott magyar múlt feltárása volt, így a történész elvtársak nagy bánatára semmiképpen sem vádolható semminemű vadmagyarkodással vagy délibábkergetéssel. Alekperov nem kevesebbet állított, mint hogy ez a muszlim forrásokban gyakran felbukkanó saqlab szó valójában úgy keletkezett, hogy a „saqal” népnevet az arab nyelvekben gyakori „-ab” végződéssel látták el. Ez az „–ab” végződés pedig egyszerűen csak „törzset” jelent. Ugye még emlékszünk, hogy a Maghreb c. fejezetben említettük a núbiai magyarábokat, akik a török hódoltság idején az oszmán birodalom területére elhurcolt magyar foglyok leszármazottjai. Az ő nevükben ugyanezt az „-ab” végződést fedezhettük fel. Feltételeztük továbbá, hogy az észak-nyugat afrikai országok összefoglaló neveként ismert „Maghreb” ugyanezt a „magyar-áb”, vagyis „magyar törzs” elnevezést rejti. Alekperov szerint tehát a saqlabok esetében is egy saqal törzzsel, vagyis arabosan „saqal ab”-bal állunk szemben! Ez viszont értelemszerűen azt is jelenti, hogy az arabok nem Bizánctól vették kölcsön ezt a szót, mint ahogy azt a hivatalos nyelvtudomány ma tanítja, hanem a kölcsönzés iránya épp fordított lehetett! Úgy gondolom, hogy ezzel még nem állítottam semmi szokatlant, hiszen aki a múltban nem csak a finnugrász történelemhamisítók munkáit volt hajlandó tanulmányozni, az pontosan tudja, hogy a magyar nyelv szláv eredetűnek tartott jövevényszavainak döntő többsége is éppen hogy a magyarból került át a szláv nyelvekbe.
Alekperov szerint tehát a „saqlab-saqaliba” szó a saqal népnév „-ab” végződéssel való ellátása által keletkezett, s ezért jelentése: „sakal törzs”. Alekperov azonban tovább megy! Szerinte ez az saqlab eredetileg egyáltalán nem szláv népekre vonatkozott, hanem egy bolgár-török jellegű törzsre! Szó szerint így ír:
„Some Muslim sources let to assert that as-Sakaliba ethnonims can be understood as Bulgar-Turks but not Slavs.”
Vajon melyik lehet ez a rejtélyes „bolgár-török” sakal-ab, vagy sakal törzs, amelyet azeri atyánkfia emleget? A megfejtéshez először is tudnunk kell, hogy például a szír források ezt a bizonyos saqlab népet, „esqlawianu”-nak nevezik. Ez az „esqlaw” a saqlab mintájára szintén két részre bontható: „esql–aw” vagyis „eskl törzs”. Erről a „saql-ab” vagy „esql-aw” népről mondja Alekperov, hogy valójában bolgár török és nem szláv. Az „esql-aw”-ban tehát egy „e” betű jelenik meg a saqlab népnév előtt. Ez viszont így ebben a formában kísértetiesen hasonlít egy másik nép elnevezésére, amelyet valóban bolgár-törökként tart nyílván a történelemtudomány! Ez a nép pedig az úgynevezett „eszegel-bolgár” vagy „eszkil-bolgár” nép! A muszlim szerzők ezt a rejtélyes „eszkil-bolgár” népet éppen a magyarok szállásterületének meghatározásakor emlegetik:
„A besenyők országa és a bulgárok közé tartozó ’.sk.l-ek országa között van a magyarok határai közül az első határ.” (Ibn Rusta)
„A bulgárok országa és a szintén a bulgárok közé tartozó ’.s.k.l-ek országa között van a magyarok határa.” (Gardizi)
„Ők a besenyők országa és a bulgárok közé tartozó .šk.l országa között vannak.” (Al-Bakri)
„Az egyik író szerint a magyarok országa a besenyők országa s a bulgárokhoz tartozó al-ask.k országa között fekszik.” (Abu-l-Fida)
Nehezen lehet tehát elképzelni, hogy ez az Alekperov által „bolgár-török”-nek tartott „saqal-ab” vagy sakal törzs, amelyet a szír források „esqlawianu”-nak említenek, ne lenne azonos a muszlim források által szintén bolgárnak tartott „eszegel” vagy „eszkil” néppel! Igen ám, csakhogy Nagy Gézától Boda Lászlóig kutatók egész sora vetette már fel annak a lehetőségét, hogy az eszkil-bolgárok valójában székelyek! Zimonyi István a „Muszlim források a Honfoglalás előtti magyarokról” c. munkájában például a következőket írja:
„Az Äskäl nevet összekapcsolják a magyar székely etnonímával, amelynek középkori latin alakja Sicul. A kapcsolat bizonyítására három érvet szoktak felsorolni: nyelvtörténetileg a két népnév egymásnak megfeleltethető; a két népcsoport adózásának egyezése; az itt említett szomszédság kapcsán történeti kapcsolat, ráadásul a többi volgai bulgár törzsnév valamilyen formában megőrződött a magyar hagyományban.”
S hogy ez a muszlimok által használt saqlab népnév eredetileg valóban nem a szlávokra vonatkozhatott, azt kitűnően érzékelteti Zimonyi néhány árulkodó sora:
„Ugyanakkor nem zárható ki, hogy bizonyos esetekben a muszlim földrajzi és történeti irodalomban a saqaliba terminus nem kizárólag szláv nyelvű népességet takar, hanem más, északon élő népcsoportot (Zimonyi 1990, 75).”
S hogy melyik lehetett ez a „más, északon élő” népcsoport, azzal kapcsolatban segítségképpen ajánlom elolvasni Bihari Gábor: A népek országútján c. könyvét, melyben az ókori szkíta nép kései utódainak saka, sokác, szakál, szakoly és hát ugye székely, stb. névváltozatait sorolja végeláthatatlan hosszan kárpát-medencei helységneveinkben.
Alekperov azonban még tovább megy! Hudud al-Alam perzsa szerző földrajzi munkájára hivatkozik, amely azt állítja, hogy a Fekete-tenger északi partvidékén megtelepedett saklaboknak volt két nagy városuk. Az egyik Vabnit, a másik pedig Khurdab, ahol a forrás szerint a saklábok királyának székhelye volt! Khurdab nevével kapcsolatosan felveti, hogy ennek a szónak a végződése ugyanaz a „törzs” jelentésű „–ab”, mint amit a saqlab esetében is láttunk. Itt tehát – Alekperov szerint – egy „kurd” vagy „gurd” nevű bolgár-török törzs által alapított várossal állunk szemben. Azt azonban még Alekperov sem teszi hozzá, hogy ez a „kurd” népnév a mondott helyen és időben nem nagyon lehet más, mint egyik honfoglaló törzsünk, „kürt” törzse! Alekperov azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy létezik még egy város, amelynek a neve ugyanerre a „kürt-ab” vagyis „kürt törzse” megnevezésre vezethető vissza. Ez a város pedig merő véletlenségből éppen Hispániában van: Kordova, vagy spanyolosan írva: Cordoba. Ez a város Andalúziában, Cordoba tartományban található, vagyis pontosan ott, ahol a silingi vandálok (Attila hun serege) letelepedtek. De hogy a saqlab-ok nem feltétlenül szlávok, azt már az a tény is sejteni engedi, hogy Ibn Fadhlan egyik munkájában a volgai bolgárok uralkodóját Almis-t a saqlabok királyának nevezi! Ugyanezt teszi Yaqut „Az országok lexikona” c. földrajzi szótárában, ahol így ír:
„Miután Almis ibn Šilki Baltawar, a saqaliba király levele al-Muqtadir Billah, az igazhívők parancsnoka részére megérkezett, amelyben kérte őt, hogy küldjön hozzá valakit, aki őt a vallásjogban kioktatná, az iszlám vallási törvényeivel megismertetné…”
Álljunk meg tehát egy pillanatra és gondoljuk végig! Almis, akit a volgai bolgárok királyának tart a hivatalos történelemkutatás, akinek neve soha senki által meg nem magyarázott módon kísérteties hasonlóságot mutat honfoglaló fejedelmünk apjának, Álmosnak nevével, e fenti idézetben saqaliba királyként jelenik meg! Persze ha figyelembe vesszük mindazt, amit a bolgárokról szóló fejezetben leírtam, különös tekintettel Fóthi Erzsébet kutatási eredményeire, mely szerint a korai bolgárok és a honfoglaló magyarok feltűnő antropológiai egyezéseket mutatnak (értsd: azonosak!), és tudjuk, hogy a saqlab kifejezés eredetileg a székely hunokra vonatkozott, akkor rögtön érthetővé válik minden!
Persze nem Alekperov volt az első, aki a saqlab kifejezést a szlávok helyett a székelyekre vonatkoztatta. Fehér M. Jenő Besenyő őstörténet c. munkájában szintén Hudud al-Alam perzsa szerző egy másik állítására hivatkozva gyakorlatilag ugyanarra a következtetésre jut, mint Alekperov:
„Ugyancsak a Sah Name époszgyűjtemény eseménytörténetéhez tartozik a Minorszky által kiadott "Hudud al Alam" (The Regions of the World- A Persian Geography") világhíres földrajztörténeti adattár K. u. 982-ből eredő kereskedelmi tájékoztató egy valósággal eldugott kis jegyzete: "In the Shah-Name K-nd-r is the name of a Saqlab hero fighting in the Turanian army on the right hand of the khaqan." (Oxford, 1937, 324. I. jegyzet.) Ez a kis híradás azért olyan jelentős, mert a név elemzésénél ahol a magánhangzók a perzsa kéziratban hiányzanak, a tudósok fantáziájára van bízva. Minorszky mindenesetre megkísérelte a helyes megoldást és ez megnyugtatóan hangzik: Künd-Úr. Az orosz tudós ui. összekapcsolta a kagán székhelyét jelentő Kündur-Taghi hegyet és a mellette folyó Kangajr folyó nevét. Így a turániakhoz átszökő "Saqlab" se tekinthető másnak, mint a székely népnév, hisz az angol átírásban a név első "a" betűje "é"-nek ejtendő s a törökös nyelvek mássalhangzós torlódásokat szívesen elkerülő gyakorlata alján a "q" és "I" közé beiktatott egy "e" betűt, illetve hangot és kikerekedett a "székely" népnév. Az már ui. régóta elfogadhatatlannak látszott előttem, hogy az arab és más keleti forrásokban - főleg angol nyelvű átírásban - szereplő "Saqlab" állandóan a magyarság egész közeli szomszédságában van számon tartva és érthetetlenül az összes indogermán és szláv írók egyszerűen "szláv törzs"-ként kezelik.” (Kiemelés tőlem!)
Ha tehát a „saqlab” kifejezés mögött valójában a székely népnév bújt meg, akkor a bizánci „sclavus” sem vonatkozhat a szlávokra, sokkal inkább a székelyekre! A muszlim forrásokban felbukkanó saqlab, a szíriai esqlaw és ennek bizánci változata a sklaw eredetileg a székelyekre vonatkozott, nem pedig a szlávokra. Amikor tehát Johannes Malalas és Theophanesz a „Hunnoi” és „Sklawenoi” Konstantinápoly elleni hadjáratáról írnak, akkor valójában a hunok és a székelyek balkáni hadjáratát emlegetik. Így a „Sklawennoi” al-dunai hadjárata már akadálytalanul beleilleszthető a honfoglalásunk körülményeiről kialakult a történelmi képbe.
Fontos persze kihangsúlyoznom, hogy a magam részéről semmi olyat nem állítok, hogy a saqlab – saqaliba – sklavus - esqlawianu stb. megnevezéseket mindig, minden körülmények között kizárólag csak a székelyekre alkalmazták volna! Kétségbevonhatatlan, hogy ezt a megjelölést egy idő után már a szláv népekre értették. Én csupán annyit állítok, hogy ez a népnév EREDETILEG nem a szlávokat jelölte, hanem a székelyeket, és csak később – mintegy toposzként – ragadt át a szláv népekre! Valami olyasmivel állunk tehát szemben, mint amit már a „turk” megnevezés esetében is tapasztaltunk. Korábban már említettem Kánnai Zoltán „Néhány szó a kazárokról” c. munkáját, amelyben külön fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy a „turk” megnevezés eredetileg az eftalita hunokra vonatkozott, nem pedig az altáji törökségre. Ám mivel az eftaliták nyugatra vándoroltak, a korábban általuk belakott teret pedig az altáji törökök töltötték ki, ezért egy idő után átragadt rájuk a „turk” megnevezés, míg az eftalitákat egyre ritkábban illették ezzel a névvel. Ugyanez a helyzet a saqlab-bal is. Eredetileg a székelységre vonatkozott sakal-ab formában, azonban amikor a székelyek Attilával a Kárpát-medencébe költöztek, majd Attila halála után a behúzódtak Erdélybe, korábbi szállásterületeiket pedig különféle szláv népek töltötték ki, a források lassan elkezdték a szlávokra vonatkoztatni a saqlab megnevezést! A tévesztést nagymértékben elősegítette, hogy azok a szláv törzsek, akik huzamosabb ideig éltek a székely „sakal-ab”-ok közvetlen környezetében, olyan masszív kulturális kisugárzásnak és olyan erőteljes nyelvi hatásnak voltak kitéve a székelyek részéről, hogy a külső szemlélők számára egy idő után elmosódott a különbség e két nép között, és a szlávokat is „saka-ab”-nak vélték! Ezért elsősorban a szövegkörnyezet dönti azt el, hogy ezt a népnevet a szlávokra vagy a székelyekre kell-e értenünk. Amikor például a források a magyarok saklabok elleni portyáit emlegetik és elmondják, hogy a magyarok mindig legyőzik a saqlabokat és foglyokat ejtenek közülük, ez nyilvánvaló módon a szlávokra vonatkozik és nem a székelyekre:
„A velük szomszédos saqalibákat és rusokat legyőzik, foglyokat ejtenek közülük, a foglyokat Rumba viszik s ott eladják őket.” (Al-Marwazi)
„A saqalibok és rusok ezekkel állandóan ellenséges viszonyban állnak. A harcaik és háborúik során ők a saqalibokat és rusokat mindig legyőzik, és közülük foglyokat ejtve Rum országába viszik és eladják.” (Muhammad Katib)
„Az összes velük szomszédos saqaliba fölött győzelmet aratnak. Súlyos élelmiszer-ellátmány nyújtására kötelezik őket, és rabokként tartják őket.” (Ibn Rusta)
„Állandóan legyőzik a saqlabokat. Súlyos élelmiszer-ellátmány nyújtására kötelezik a saqlabokat, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat (…) Meg-megrohanják a saqlabokat és rusokat, s onnan rabszolgákat hoznak, Rumba viszik és eladják őket.”
„Várakat szoktak építeni, ilyenkor mindannyian összegyűlnek és így építik meg a várat, mert a magyarok gyakorta rájuk törnek és megtámadják őket. Amikor a magyarok jönnek, a saqlab-ok az általuk megépített várakban keresnek menedéket.” (Gardizi)
„Télen a magyarok megtámadják őket.” (Al-Marwazi)
Amikor azonban Szíriai Mihály krónikája X. könyvének 20. fejezetében az esqlawokról ír, igen valószínű, hogy a székelyekre gondol:
„Tiberios 3. évében az esqwliane átkozott népe vonult ki, és Hellasba, Thessaloniqi-ba, valamint Thrákiába rontott pusztítva és gyújtogatva; az országot elárasztva elszéledt benne s a király méneseit lefoglalta. Ezek a barbár emberek, akik erdőkön és … kívül egyáltalában nem is mutatkozhattak és két három -on, vagyis dárdán kívül azt sem tudták, mi a fegyver, megtanultak harcolni és hosszú időn keresztül a rómaiak tartományaiban hatalmasodtak el.” (Kiemelés tőlem!)
Vagy amikor Ázsiai János egyháztörténetének harmadik részében, annak is a huszonötödik elbeszélésében az esqlawianu nemzetéről ír, az kétségkívül a székelyekre vonatkozik és nem a szlávokra:
„Három esztendővel Justinos király halála után a győztes Tiberios uralma idejében az esqlawianu átkozott népe kivonulva egész Hellason, továbbá Thessalonike, valamint egész Thrákia helységein száguldott végig, sok várost és castrumot gázolt le, pusztított, gyújtogatott, foglyokat ejtett, s az országban hódítók módjára elhatalmasodva, abba, mint magáéba, félelem nélkül ült bele, immár négy esztendő óta azért, mivel a király a perzsa háborúval lévén elfoglalva, egész seregét Keletre küldte. Ennek következtében ezek az országot elárasztották, beleültek s egészen mostanáig szétterpeszkedtek benne, amíg Isten ki nem dobja őket. Ezek pusztítanak, gyújtogatnak s egészen a külső falig portyáznak s a király összes, több ezer lovat számláló ménesét és más egyebeket hurcolnak el. S íme, egészen a mai napig, vagyis nyolcszázkilencvenötig, ott táboroznak és ülnek a rómaiak tartományaiban gond és félelem nélkül, foglyokat ejtve, gyilkolva és gyújtogatva. Meggazdagodtak, aranyra, ezüstre, ménesekre és csikófalkákra és sok fegyverre téve szert; sőt e barbárok még a rómaiaknál is jobban megtanultak harcolni; ezek, akik (valaha) erdőkön és rengetegeken kívül még csak mutatkozni sem mertek és két-három -n, vagyis dárdán kívül azt sem tudták mi a fegyver.” (Kiemelés tőlem!)
A kedves olvasóban most nyílván felmerül a kérdés, hogy vajon miért gondolom úgy, hogy ezek az idézetek a székelyekre vonatkoznak és nem a szlávokra. Hiszen az „erdőkön és rengetegeken kívül még csak mutatkozni sem” merő esqlaw-ok leírása tökéletesen beleillik abba a képbe, amit az erdőlakó szláv népekről tudunk! Nos, pontosan az erdők és rengetegek emlegetése az, ami gyanússá teszi ezeket a krónikás idézeteket! Kmoskó Mihály „Szír írók a steppe népeiről” c. kötetében az itt használt „erdők és rengetegek” kifejezéshez a következő lábjegyzetet fűzte:
„Hsihe d-qaise; Brockelmann szerint ’őserdő, rengeteg’; Schönfelder: „holzfreie Gegend”; azonban e fordítás nagyon valószínűtlen; a kifejezés előfordul MICHAEL SYRIUS-nál is; mint értelme biztosan nem állapítható meg. P. Cardahi szír-arab szótárában, Lubab, I, 433. 1. az arab hima-val adja vissza, olyan megerősített helyet értve alatta, ahova belépni tilos. Ez is csak etimológián alapuló találgatás, amelynek alapja mindössze az, hogy a hsiha főnév töve a hsah = ’visszatartani’. Nem lehetetlen, hogy olyan favárakról van szó, amilyenről Ibrahim IBN YAcQUB beszél a szlávok leírásában. [Pigulevskaâ 1941, 150: (…) ’…erdőkön és olyan helyeken kívül, amelyek nincsenek védve fák által’; Gracianszkij-Szkazkin 1952, 21: ’…az erdőkön kívül és fátlan helyeken.’ Ibrahim IBN YAcQUB idézett leírása: Kmoskó 2000, 241.]„
Vajon mi lehet ez a különös „őserdő, rengeteg”, és ez a „megerősített hely, ahová belépni tilos”? Vajon miért nem tudják a kutatók megfejteni ennek a szónak az egzakt jelenését? Miért írnak olyanokat, hogy „e fordítás nagyon valószínűtlen” és hogy „értelme biztosan nem állapítható meg” továbbá hogy „ez is csak etimológián alapuló találgatás”? Nos pontosan azért, mert ők sajnos minden esetben szlávokat értenek az „esqlawianu” alatt! Ha tudnák, hogy itt valójában a székelyekről esik szó, egy csapásra megértenék ennek a különös „őserdő”-nek, „rengeteg”-nek és „megerősített hely”-nek a valódi jelentését! Mit is ír a Képes Krónika a székelyekről?
„Maradt a hunokból még háromezer férfiú, ezek futással menekedtek meg Krimhilda csatájából, s elhatározták, hogy Csiglamezején szedelőzködnek össze. Féltek a nyugati nemzetektől, hogy hirtelen rájuk támadnak, bementek hát Erdőelvébe, s nem hívták magukat magyaroknak, hanem más névvel székelyeknek.” (Kiemelés tőlem!)
Ez az „őserdő”, „rengeteg” illetve „megerősített hely” tehát nem más, mint Erdőelve, vagyis Erdély! Erdőelve, ahová a székelyek Attila halála után behúzódtak, már eleve a nevében hordozza az „erdő” szót! Innen jön tehát a szíriai forrásokban emlegetett „őserdő, rengeteg”. Viszont Erdély egy „megerősített hely” is egyben, hiszen a Kárpátok hegykoszorúja természetes erődítményként veszi körbe és védi az oda behúzódó népeket! Továbbá a szíriai források azt írják, hogy ezek az „esqlaw”-ok ezeken az erdőkön és megerősített helyeken kívül sokáig „még csak mutatkozni sem mertek”! Vagyis féltek! Félelemből húzódtak be ezekbe az erdőkbe és megerősített helyekre! Mit is ír a Képes Krónika a székelyekről?
„Féltek a nyugati nemzetektől, hogy hirtelen rájuk támadnak, bementek hát Erdőelvébe…”
És onnan bizony a magyarok második bejöveteléig nem is nagyon mertek előbújni! Amikor azonban 104 évvel Attila halála után Árpád megindult, hogy visszaszerezze atyai örökségét, a székelyek is előjöttek Erdélyből és a magyarokkal együtt hódították meg a Kárpát-medencét!
„Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek…” (Kézai)
De valószínűsíthető, hogy a székelyek nem csak Pannónia meghódításában vettek részt, hanem már Levente al-dunai hadjáratában is! Mégpedig pontosan abból sejthető ez, hogy Johannes Malalas és Theophanesz beszámolói az 558-559-es események leírásánál a „hunnoi” és „sklawenoi” Konstantinápoly elleni hadjáratát emlegetik. A „hunnoi” vonatkozna tehát a magyarokra, a „sklawenoi” pedig a magyar hadivállalkozáshoz csatlakozó székely csapatokra! Sőt, Szíriai Mihály és Ázsiai János fent idézett leírása az „esqlawianu átkozott népének” balkáni pusztításairól is kitűnően beleilleszthető Levente al-dunai hadjáratának kontextusába! Mégpedig olyannyira beilleszthető, hogy még a dátum is stimmel! Ázsiai János ugyanis ezt írja:
„S íme, egészen a mai napig, vagyis nyolcszázkilencvenötig, ott táboroznak és ülnek a rómaiak tartományaiban gond és félelem nélkül, foglyokat ejtve, gyilkolva és gyújtogatva.” (Kiemelés tőlem!)
Persze tudom, hogy az „esqlawianu” balkáni hadjárata nem 895-ben kezdődött, hanem négy évvel korábban, hiszen Ázsiai János azt is leírja, hogy 895-ben az esqlaw-ok már negyedik éve dúlták Bizánc balkáni tartományait:
„…az országban hódítók módjára elhatalmasodva, abba, mint magáéba, félelem nélkül ült bele, immár négy esztendő óta…” (Kiemelés tőlem!)
Vegyük azonban figyelembe, hogy még a Képes Krónikában is megjelenik a honfoglalás datálásával kapcsolatban egy négy éves bizonytalanság:
„Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenhetedik évben, száznégy esztendővel Attila magyar király halála után, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében - miképpen meg van írva a rómaiak krónikájában - a magyarok másodízben jöttek ki Szittyaországból ..." (Kiemelés tőlem!)
Néhány bekezdéssel lejjebb pedig:
„Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenhetedik évben, száz évvel Attila király halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig ungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába.” (Kiemelés tőlem!)
Igen valószínű tehát, hogy a Szíriai Mihály és Ázsiai János által megörökített balkáni esqlaw dúlást a magyar honfoglalás eseménysorozatának kontextusába kell helyeznünk! Persze a hivatalos történelemtudósok most azt mondhatnák, hogy ebből a fent említett 895-ös (pontosabban 891-es) dátumból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, mert ez a dátum nem Krisztus szerint értelmezendő! Igen ám, csakhogy a mi honfoglalásunk évszáma sem Krisztus szerint értelmezendő, amint azt a korábbi fejezetekben már részletesen kifejtettem!
Összefoglalva tehát kimondhatjuk, hogy a szíriai forrásokban emlegetett „esqlawianu”, a bizánci „sklawennoi”, a muszlim „saqaliba” és a szintén muszlim források által emlegetett „’.s.k.l” (eszegel- vagy eszkil-bolgár) megnevezés eredetileg a székelyekre vonatkozott és nem a szlávokra!