Az előző fejezetben két sárkányölő hős legendáját tettük vizsgálat tárgyává, s személyük mögött a dicső Attilát, Isten ostorát fedeztük fel. Attila hőstetteit népmesénk Fehérlófia történetében örökítette az utókorra, melynek szimbolizmusát Beowulf óangol legendájában és a Báthoryak sárkányölő ősének, Vidnek a történetében is felismertük. Néhány szót azonban feltétlenül szólnunk kell még a történet egy olyan szereplőjéről is, akiről mindeddig keveset beszéltünk. Mégpedig magáról a legyőzött sárkányról. Korábban észrevettük, hogy ez a sárkány a Római birodalmat szimbolizálja. Azt a birodalmat, amely ráterjeszkedett Európa népeire és azokat rabságba hajtotta.

Láttuk, hogy Rómát még a Szentírás is hét fejű és tíz szarvú fenevadként állítja elénk, amely – hasonlóan Beowulf és Vid sárkányához – a tengerből jön fel. Még azt is észrevettük, hogy a sárkány hét feje valójában a hét domb, amelyre Róma városa felépült. Elgondolkodtam hát ezen a sárkányon. Milyen különös, hogy nem csak a Szentírás, de még a mesék, a legendák és a Gutkeled családi hagyományok is sárkányként állítják elénk ezt a népeket pusztító gonosz entitást. Vajon honnan jött és miből táplálkozott ez a képzettársítás? Miért érezték úgy Attila seregei, hogy amikor Róma ellen harcolnak, akkor valójában a sárkány ellen küzdenek? Nos, bármily különös, erre a kérdésre létezik egy teljesen kézenfekvő magyarázat. Nemrég, amikor a sárkány szimbolikájával foglalkoztam, találtam egy rendkívül érdekes írást Csörgő Norbert tollából, amely magyarázattal szolgálhat erre a jelenségre. A tanulmány címe ez volt: A legendák királyai: a sárkányok. Ebben olvastam a következőket:

„Bár a sárkány már a görögöknél megjelenik, komolyabb ábrázolása, illetve a sárkánymotívumok használata elsősorban a Római Birodalomban vált elterjedté. A római sárkányok ábrázolása sokat merít a közel-keleti népek sárkányaiból, hiszen főleg a dákok és a perzsák elleni háborúkat követően szaporodott meg ezen jelképek használata. A római légióban minden egység (cohors) rendelkezett egy-egy jelképpel (signum), és a dák, illetve szarmata cohors-ok esetében ez többnyire egy sárkány volt. Egy lándzsa végére erősítették az ezüstből készült, nyitott szájú sárkányfejet, míg a hozzá kapcsolódó testet festett selyemből alakították ki, amely vadul rángatózhatott, ha az állkapcson keresztül belekapott a szél.”

Vagyis figyeljük csak meg: maguk a rómaiak voltak azok, akik a „barbár” népek ellen vezetett harcaik során a sárkány jelképével azonosították magukat! Különösen felhívnám a figyelmet arra, hogy a sárkány főleg a dákok és a szarmaták elleni induló római egységek jelképe volt. A szarmatákat azonban épp Attila seregeivel azonosítottuk a Médek királya c. fejezetben. Képzeljük tehát magunk elé azt a jelenetet, amikor Attila serege megütközik a rómaiak légióival! Képzeljük el, ahogy a hunok szembesülnek a rengeteg lándzsára tűzött ezüst sárkányfejjel és látják, ahogy selyemből készült testük ide-oda tekergőzik, vadul rángatózik, ahogy belekap a szél! Teljesen érthető, ha a római légiók fölött aratott diadalt követően önmagukat a sárkány legyőzőinek tartották.

Ezen a ponton azonban meg kell állnunk és egy témával kapcsolatos komoly félreértést feltétlenül tisztáznunk kell. Ha ugyanis bárki rászánja magát, hogy a sárkányos zászlók történetét tanulmányozza, az szükségszerűen azt fogja találni, hogy e zászlók eredete a különféle sztyeppei lovas népekhez, főleg a szarmatákhoz és az alánokhoz vezet vissza. De ilyen zászlót használtak a perzsák, ilyen zászlót emeltek magasba a pártusok és ugyancsak sárkányos zászlóval vonultak harcba a szaszanidák is. Teljesen logikusan jön tehát a következtetés: e szimbólumot elsőként éppen azok a sztyeppei lovas népek használták, akik nemzetünk etnogenezisében is meghatározó szerepet töltöttek be. A római légiók csak e sztyeppei népekkel folytatott harcaik során ismerkedtek meg e jelképpel, és vették át annak használatát.

Ez a következtetés – noha első hallásra rendkívül logikusnak tűnik – mégis felületes és félrevezető. Népmeséinkben, népművészetünkben ugyanis a sárkány mindig negatív figura, akit a hősnek le kell győznie, el kell pusztítania. Egyetlen olyan elemet, egyetlen apró motívumot sem tudnék idehozni néphagyományainkból, ahol a főhős összebarátkozott volna a sárkánnyal, vagy a sárkány erejét felhasználva vitt volna véghez valami nagy tettet. Ilyennek a mi hagyományainkban nincs nyoma. Hogyan lehetséges akkor, hogy a szarmaták, alánok, pártusok, akik népünk etnogenezisében jelentős szerepet játszottak, mind-mind sárkányos zászlót emeltek magasba, amikor harcba indultak? Nem ellentmondás ez?

Nos, ha alaposabban megfigyeljük ezeket a „sárkányos” népeket, akkor egy közös vonást mindegyikben felfedezhetünk. Egytől egyig mindegyik nép ellenséges viszonyban állt Rómával és ádáz küzdelmet folytatott ellene. Ez egy igen jelentős szempont! Gyanúm szerint tehát e népek nem azért emeltek sárkányos zászlót a magasba, mert azonosultak volna a sárkány jelképe mögött meghúzódó gonosz, népeket pusztító szellemiséggel, hanem sokkal inkább azért, mert harcban álltak vele! Ellenségüket, azaz Rómát azonosították e jelképpel! A lándzsára tűzött sárkányfej üzenete ez volt: legyőzzük a sárkányt, legyőzzük Rómát! Fejét lándzsára tűzzük és büszkén körbehordozzuk! Én tehát úgy látom, hogy e jelkép nem a sárkány tiszteletét fejezte ki a szarmatáknál, az alánoknál és a pártusoknál, sokkal inkább azt, hogy önmagukat a sárkány legyőzőinek szerepében látták. A lándzsára tűzött sárkányfej inkább egyfajta győzelmi jelkép lehetett, amit e népek a római seregek fölött aratott diadalt követően használtak. Az a szimbólum, amivel őseink valóban azonosulni tudtak, az sokkal inkább a koronás sas volt, a turul, vagy esetleg a griff, ami – félreértés ne essék – nem sárkány volt, hanem egy félig sas, félig oroszlán fantázialény, s e tulajdonságai révén Krisztusra utalt.

Természetesen az sem véletlen, hogy a későbbiekben a sárkány, mint motívum, Attila utódainál is megjelenik. A Báthoryak címerébe is azért került bele a sárkány, hogy ezzel emlékezzenek Vid sárkány fölött aratott győzelmére. Talán már meg se lepődünk rajta, hogy a Báthoryak sárkányának párhuzamát ismét a Brit szigeteken találjuk meg, mégpedig éppen annak a tartománynak a zászlajában, ahol a Gutkeledek őse, Cerdic egykor partra szállt. Wessex tartomány zászlaján ugyanis egy vörös mezőben elhelyezett arany sárkányt láthatunk. A hivatalos magyarázat szerint ennek a sárkánynak az eredete szintén a római egységek által használt jelképekhez vezet vissza, és ezzel a magyarázattal alapvetően nincs is semmi probléma. Néhány bekezdéssel feljebb mi magunk is erre a következtetésre jutottunk. Csupán azt felejtik el hozzátenni, hogy azért került Wessex zászlajára ez a sárkány, mert Cerdic vezetésével épp Wessexben léptek partra Attila „anglo-saxon” katonái, vagyis a sárkány legyőzői.

Érdemes megjegyezni, hogy azt a sárkánytípust, ami a zászlón szerepel a wyvern névvel illetik. Az angol nyelvű Wikipédia a Wyvern címszó alatt a következőket írja:

„A wyvern /ˈwaɪvərn/, sometimes spelled wivern, is a legendary winged creature with a dragon's head, which may be said to breathe fire or possess a venomous bite, a reptilian body, two legs (sometimes none), and a barbed tail. A sea-dwelling variant, termed the sea-wyvern, has a fish tail in place of a barbed dragon's tail. The wyvern in its various forms is important to heraldry...”

Vagyis:

„A wyvern, melyet néha wivern-nek is írnak egy legendás szárnyas lény sárkányfejjel, amely olykor tüzet okád, esetleg mérges harapása van. Hüllő testtel rendelkezik, két lába van (olykor egy sincs), és hegyes végű farokkal bír. Tengerben honos változata az úgynevezett sea-wyvern, melynek hegyes végű farok helyett halfarka van. A wyvern sok különféle változata jelentős szereppel bír a heraldikában...”

Úgy olvastuk tehát, hogy ennek a sárkánytípusnak tengerben honos változata is létezik. Persze tudom, hogy a wessexi zászlón szereplő sárkány farka nem halfarok. Mégis úgy gondolom, hogy itt valójában ugyanazzal a sárkánnyal állunk szemben, amely mind Beowulfnál, mind Vidnél, mind pedig a Szentírásban a víz alatt él.

Amint így tűnődtem a tenger alatt élő sárkányok kérdésén és azon, hogy ezek a sárkányok milyen jelentős szerepet töltenek be az európai heraldikában, hirtelen eszembe jutott a frankok első nagy korszakának uralkodóháza, a meroving dinasztia. Korábbi fejezeteinkben az Attila halála után mindössze néhány évvel nyugaton felbukkanó Childeriket Aladárral azonosítottuk. Ő volt az első azoknak a nagy történelmi szereplőknek a sorában, akikkel kapcsolatban felmerült, hogy alakjuk valójában Attila idősebbik fiának a személyét rejti. Ha akkori feltételezésünk helytálló volt, akkor ez azt jelentené ugyebár, hogy Childerik apja maga Attila. A hivatalos verzió szerint azonban Childerik apját Merovechnek hívták. Nos, a meroving dinasztia névadójáról a magyar Wikipédia a következőket közli:

„Egyes kutatók megjegyzik, hogy Merovech egy isten vagy félisten neve is lehetett: egy ember, bika és valamilyen tengeri lény keverékéből alkotott alaké, akit a frankok a kereszténység felvétele előtt tiszteltek.”

Tehát figyeljük csak: egy ember, akinek a személyével egy tengeri lény alakja is összekeveredett. Gyanakodni kezdtem tehát, hogy az a tengeri lény, ami Merovech személyébe – vagyis a vele kapcsolatos és hozzá fűződő mítoszok összességébe – belekeveredett valójában nem más, mint az Attila által legyőzött alsóvilági, azaz tengeri sárkány. Mivel a magyar Wikipédia beszámolója meglehetősen szűkszavúra sikerült, ezért behívtam az angol változatot, hátha ott több információt találok Merovechről és erről a bizonyos tengeri lényről. Az első mondat, ami gondolkodóba ejtett így szólt:

„A certain ancient legend holds that Merovech was conceived under parnormal or divine circumstances. It is said that Pharamond's wife, while swimming, encountered a Quinotauror sea monster, which presumably could change shapes. Though never stated, it is implied that she was impregnated by it.”

Magyarul:

„Egy bizonyos ősi legenda úgy tartja, hogy Merovech természetfeletti körülmények között fogant. Pharamond felesége ugyanis egy alkalommal úszás közben szembe találta magát egy Quinotauror nevű tengeri szörnnyel, amely feltehetőleg megváltoztatta az alakját. Noha a legenda ezt nem jelenti ki, de feltételezhető, hogy Pharamond felesége teherbe esett a szörnytől.”

Merovech személye kapcsán tehát visszatérő motívumként újra és újra felbukkan a tenger és a benne élő tengeri szörny. De vajon mit jelenthet Merovech neve?

„His name is a Latinization of a form close to the Old High German given name Marwig, lit. »famed fight« (cf. māri »famous« + wīg »fight«) compare modern Dutch mare »news, rumour«, vermaard »famous« and vecht »fight«.”

Vagyis magyarul:

„A ő neve valójában egy latinos formája az ófelnémet Marwig névnek, mely szó szerint azt jelenti, hogy »híres harc« (mari »híres« + wig »harc«) a modern hollandban a mare azt jelenti »hír, pletyka«, a vermaard jelentése »híres«, és a vecht azt jelenti »harc«.”

Ha ez a fenti magyarázat helytálló, akkor vajon mi lehet az a „híres harc”, mi lehet az a nagy küzdelem, amire Merovech neve utal? Csak nem a sárkány legyőzése, vagyis a Róma fölött aratott hatalmas diadal? ... Nos, ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. Létezik azonban más magyarázat is Merovech nevére, s az idézett Wikipédia szócikk erről is beszámol:

„The »Mero-« or »Mer-« element in the name suggests a sea or ocean (see Old English »mere«, Latin »mare«, or even the Modern English word »mermaid«, etc.).”

Magyarul:

„Merovech nevében a »Mero-« vagy »Mer-« elem a tengerre vagy az óceánra is utalhat (lásd az óangol »mere«, a latin »mare« vagy akár a mai angolban is megtalálható »mermaid« [jelentése: sellő, hableány] szavakat.).”

Vajon melyik tengerről lehet itt szó? Csak nem az alsó világot jelképező tengerről, amelyből a János által látott hét fejű és tíz szarvú fenevad feljött? Látható tehát, hogy bármely magyarázatból indulunk is ki, az eredmény valami módon így is úgy is a korábban vizsgált sárkányölő legendák motívumait idézi. Itt jegyezném meg, hogy ez a „mero-” illetve „mer-” elem a magyar fülnek ismerősen kell, hogy csengjen. Ez ugyanis nem más, mint az a gyök, amely a merül, elmerül szavainkban is megtalálható. Az óangol mere és a latin mare valójában ezekből az ősnyelvi gyökökből alakult ki. MERO-vech tehát nem más, mint az a hős, aki alámerült a tengerbe, aki alászállt az alsó világba, hogy az ott lakó sárkánnyal Fehérlófiaként megküzdjön. Az igazán nagy meglepetés azonban a következő sorok olvasásakor ért:

„Another explanation holds that the sea monster which could change shape is metaphoric prose for the Roman governmental System, and perhaps its controlling families, still present in the area.”

Magyarul:

„Egy másik magyarázat szerint ez a bizonyos tengeri szörny, amely képes az alakját megváltoztatni, valójában egy metaforikus utalás a római kormányzati rendszerre, és az azt irányító családokra, amelyek továbbra is jelen lehettek a térségben.”

Miután e sorokat elolvastam szükségem volt némi időre, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. Nem hittem volna, hogy ez a Merovechről szóló szócikk ilyen direkt módon fogja alátámasztani gondolataimat. Hiszen korábban én magam is pontosan ezt állítottam: a tengerben élő sárkány Rómára utal! Arra a római kormányzati rendszerre, amely a tengerben (vagyis az alsó világban) építette ki fészkét, onnan járt fel, és – ahogy a Báthoryak mondájában olvastuk: „pusztította a nípeket”.

Úgy tűnik tehát, hogy Childerik apjának, Merovechnek a személyét olyan mítoszok és legendák szövik át, vele kapcsolatban rendre olyan elemek bukkannak fel, amelyek valami különös módon Fehérlófia, Beowulf és Vid történetének szimbolikáját idézik. Mivel Childeriket a korábbi fejezeteinkben Aladárral, vagyis Attila idősebbik fiával azonosítottuk, így Merovech sem igen lehet más, mint maga Attila. Az európai sárkányölő legendák többsége hozzá vezet vissza és az ő hőstetteit idézi.

Miután a fent kifejtett gondolatok megérlelődtek bennem arra gondoltam, hogy talán érdemes lenne más, korábban általunk Aladár gyanúsnak talált történelmi szereplőt is megvizsgálni, hogy személyükkel – illetve inkább apjuk személyével – kapcsolatban nem jelennek-e meg hasonló gyanút ébresztő motívumok. Ha már amúgy is beleástam magam az anglo-saxon történelem furcsaságaiba, adta magát a gondolat, hogy vizsgálódásaim következő célszemélye Arthur király legyen.

Az Arthur királyról szóló fejezetben észrevettük, hogy e legendás királynak a neve az R–L hangváltozáson keresztül valójában Aladár nevével azonos: ARTHUR – ALTHAR – ALDAR - ALADAR. Megemlítettük azt is, hogy nem csak a korábban szintén Aladárral azonosított Nagy Károlyt ábrázolták a magyar Szent Koronával, de a mi Szent Koronánk látható Edward Burne-Jones Arthur király végső elalvása c. festményén is. Arthur király személye tehát több szempontból is gyanús. Gyanúnk azonban akkor érne igazán bizonyossággá, ha Arthur apjával kapcsolatban is sikerülne kimutatni, hogy a személyét övező motívumok között megjelennek a Fehérlófia, Beowulf és Vid alakját idéző elemek. Ki volt tehát Arthur apja? A Wikipédia az Artúr király címszó alatt a következőket közli:

„Artúr a mondák szerint a brit Uther Pendragon király és Yguernen (Ingerna, Ygraine) cornwalesi hercegné asszony fia volt.”

Arthur király tehát Uther Pendragon fia volt. Ha logikai okfejtésünk helyes ösvényt követ és Arthur valóban Attila idősebbik fiát rejti, akkor Uther Pendragon mögött Attila személyét kellene sejtenünk. Láttuk, hogy az Arthur = Aladár megfeleltetéshez az R-L hangváltozás jelenségét kellett segítségül hívnunk. Ha ugyanezt a jelenséget most az Uther név kapcsán is figyelembe vesszük, akkor eredményként ezt kapjuk: UTHER – UTHEL – ATHEL. Vagyis Etele. De mire utalhat Arthur apjának másik neve? Mit jelenthet ez a rejtélyes Pendragon név? Nemrégiben, a sárkányok szimbolikájának tanulmányozása közben bukkantam rá R. A. Boulay könyvére, melynek címe: Flying Serpents and Dragons: The Story of Mankind's Reptilian Past. Ebben olvastam a következő meglepő információt Uther Pendragonról:

„...the red dragon not only became the symbol of Wales but also became the badge of Uther Pendragon, the father of King Arthur - Pendragon meaning the Chif or Great Dragon. (...) The brother of Ambrosius was called Uther Pendragon because when he was born a fiery dragon appeard in the sky.”

Magyarul:

„A vörös sárkány nem egyszerűen csak Wales szimbóluma lett, de ugyancsak ez lett a jelvénye Uther Pendragonnak, Arthur király apjának is – a Pendragon név jelentése fősárkány vagy nagy sárkány. (...) Ambrosius testvérének neve Uther Pendragon volt, mert születésekor egy tüzes sárkány jelent meg az égen.”

Azt tapasztaljuk tehát, hogy nem csak Childerik apjával, de Arthur király apjával, Uther Pendragonnal kapcsolatban is felbukkan a sárkány jelképe. Sőt, még a nevének a jelentése is ez: nagy sárkány, vagy másképp fősárkány. Egyre jobban felkeltette tehát a figyelmemet Uther Pendragon, s tovább folytattam a vele kapcsolatos információ-töredékek összegyűjtését. Hamarosan belebotlottam a http://www.kingarthursknights.com címen elérhető weboldalba, amely az Arthur királlyal kapcsolatos legendák egyik gyűjtőhelye. Ezen az oldalon egy külön cikk szól Uther Pendragonról. Ebben a találtam a következő izgalmas adalékot:

„The Petit Brut tells how he fought a dragon-serpent in Westmorland (now part of Cumbria).”

Magyarul:

„A Petit Brut elmeséli hogyan küzdött meg egy sárkánykígyóval Westmorlandban (ez ma Cumbria része).”

A Petit Brut egy 1310-ben keletkezett francia krónika, melynek írója Rauf de Boun. E krónika éppen Arthur király korának eseményeit tárgyalja. Itt nyer említést Uther Pendragonnak a sárkánykígyóval lefolytatott küzdelme is. Ez az apró információ-morzsa megerősíti azt a néhány bekezdéssel korábbi gondolatunkat, mely szerint e szimbólum használata nem a sárkánnyal való azonosulást fejezte ki, hanem a sárkány legyőzésének hatalmas fegyvertényét hirdette. Arthur apja nem azért használta a sárkány jelképét, mert tisztelte volna a sárkányt. Nevébe nem azért került a sárkány jelentéstartalmat hordozó Pendragon név, mert azonosult volna e gonosz és pusztító entitással. Azért kapta ezt a nevet és azért használta e szimbólumot, mert a legenda szerint maga is megküzdött a sárkánnyal, s legyőzte azt! Ha az ő személye mögött is Attila alakja bújik meg, akkor ez a motívum teljesen érthetővé válik.

Az angol nyelvű Wikipédia az Uther Pendragon címszó alatt további érdekességeket is közöl. Megtudhatjuk például, hogy Uther Pendragon Britannia királyának, Constantinnak volt a fia. Hogy miért érdekes ez a mi számunkra? Nos azért, mert a Kőszikla c. fejezetben már észrevettük, hogy ez a különös Constantin név a hunokkal együtt bukkant fel s korábban még csak hasonló nevű uralkodó sem volt ismeretes Európában. E névvel kapcsolatban arra a merész következtetésre jutottunk, hogy az valójában a Hun birodalom nevének –isztános alakváltozata, azaz valójában Hunisztán, vagy másképp: Kunstan. Mindezeknek a fényében különös jelentőséget nyer az a tény, hogy Uther apja épp egy Constantin volt. Ráadásul Uther Pendragonnak nem csak az apja viselte ezt a nevet, de testvérét is Constansnak hívták. Az igazán nagy meglepetés azonban akkor ért, amikor a szócikk következő sorait olvastam:

„Uther's family is based on some historical figures; Constantine on the historical usurper Constantine III, a claimant to the Roman throne from 407–411, and Constans on his son.”

Magyarul:

„Uther családja néhány valódi történelmi alakra épül; Constantin nem más, mint a történelemből jól ismert III. Constantin, a trónbitorló, aki 407 és 411 között foglalta el Róma trónját. Constansnak a figurája pedig III. Constantin hasonló nevű fiát idézi.”

Akik eddigi tanulmányimat figyelmesen olvasták, azok talán már a homlokukhoz is csaptak. Hiszen azt a III. Constantint, akit a fenti idézetben Uther családjával kapcsolatban emlegetnek, mi korábban Attila idősebbik fiával, Aladárral azonosítottuk. Ő volt az a trónbitorló, akit a Britanniában szolgáló római katonák bíborba öltöztettek, mégpedig éppen abban a 407-es esztendőben, amelyben az alán-vandál és szvév sereg épp Galliát dúlta. Ezekről az eseményekről akkor kimutattuk, hogy valójában Attila nyugati hadjáratának 44 évvel korábbra datált történései. Most pedig azt olvassuk, hogy Uther apja, Constantin azonos III. Constantinnal. Látható tehát hogyan kuszálódtak össze a szálak, hogyan zavarodott össze az időrend, mégis hogyan árulkodnak a történet egyes motívumai az események valódi lefolyásáról és e legendás alakok kilétéről.

Miután a fenti gondolatok leülepedtek bennem, folytattam Boulay könyvének olvasását. Hamarosan – mindössze néhány bekezdéssel az Uther Pendragont tárgyaló rész után – újabb meglepetés ért:

„A dragon also appears prominently in the exploits of one of the Knights of the Round Table at King Arthur's Court. Launcelot is sad to have done bottle with a dragon when travelling in a part of France ruled by a king called Pelles. His kingdom was beset by a dragon which ventured out each night to maim and slaughter the people. When Launcelot appeared, the king begged him for his aid. The gallant Launcelot went to the lair of the dragon and when it burst out upon him, he slew it with his sword. King Pelles was deeply grateful and offered his daughter Elaine as reward. But Launcelot refused because he felt he had given his heart to Queen Guinevere. But not to be outdone, and wishing to have an heir from the hero Launcelot, Pelles used enchantment and magic to give Elaine the outward from Guinevere. Posing and resembling the Queen, Elaine invited Launcelot to her chambers who readily accepted. Nine months later a child was born to Elaine and he was called Galahad. Galahad became the greatest warrior of the Round Table.”

Olvassuk a történetet figyelmesen magyarul is:

„A sárkány motívuma szintén markánsan megjelenik a Kerekasztal egyik lovagjának hőstettei kapcsán is. Launcelotról ugyanis úgy tartják, hogy megküzdött egy sárkánnyal, amikor Franciaországnak azon a vidékén utazott, ahol Pelles király uralkodott. Az ő országa nagy szorongattatásban élt egy sárkány miatt, aki minden este előmerészkedett, hogy megnyomorítsa és elpusztítsa a népeket. Amikor Launcelot felbukkant, a király könyörgött neki, hogy nyújtson nekik segítséget. A vitéz Launcelot elment a sárkány búvóhelyére, és amikor az rárontott megölte azt a kardjával. Peles király hálából felajánlotta Launcelot számára lányának, Elaine-nek a kezét. Ő azonban visszautasította ezt, mert korábban már elígérte a szívét Guinevere királynőnek. Ebbe azonban a király nem nyugodott bele, mert mindenképpen azt szerette volna, ha lányának utóda születik a hős Launcelottól. Ezért Pelles varázslathoz és mágiához folyamodott, hogy Elaine külleme olyanná legyen, mint Guinevere királynőé. Elaine tehát úgy tett, mintha ő lenne a királynő és meghívta Launcelotot a szobájába, amit az készségesen el is fogadott. Kilenc hónappal később Elaine egy gyermeket hozott a világra, aki a Galahad nevet kapta. Ez a Galahad lett később a Kerek Asztal legnagyobb harcosa.”

Amikor tehát ezt a történetet elolvastam szinte percekig nem tértem magamhoz a meglepetéstől. Hiszen itt áll előttünk Fehérlófia története, Beowulf története és a Báthoryak ősének, Vidnek a története egy az egyben! Vegyük észre, hogy szinte minden egyes részlet a helyén van! A Beowulfban Hrotgar királlyal találkoztunk, Vid történetében István királlyal, itt pedig Pelles királlyal. Mindhárom király országát egy félelmetes sárkány pusztítja nagy szenvedést okozva az ország népének. Ekkor azonban mindhárom történetben felbukkan egy vitéz hős. Ez az egyik helyen Beowulf volt, a másik helyen Vid. Itt most éppen Launcelot az. Mindhárom hős legyőzi a sárkányt és így mindhárom hős kivívja a király háláját. A Beowulf legenda és a Vid-féle történet megegyezik abban, hogy a sárkányok a víz alatt élnek. Launcelot történetében és Fehérlófia történetében közös elem, hogy a király hálából felajánlja lánya kezét a hősnek. Míg Launcelot esetében ez csak némi varázslat árán jön össze, addig Fehérlófiánál mindez önként történik. S figyeljük csak, hogy e frigynek végül mi lesz az eredménye: kilenc hónap elteltével születik egy gyermek, aki a Galahad nevet kapja!

Galahad! ... Nem jut erről a névről eszünkbe valaki? Hiszen korábbi fejezeteinkben arra a megállapításra jutottunk, hogy Attila idősebbik fiának, Aladárnak a valódi neve Keled lehetett. Ez a Keled név bukkan fel CHILDerik nevében, ez bukkan fel KLODvig nevében, ezt találtuk meg CERDik nevében és ezt fedeztük fel a GutKELED nemzetség nevében is. Ha a sárkányölő hős Launcelot valójában Attila megfelelője, akkor fiának Galahadnek a neve sem utalhat senki másra, mint Keled királyra, Attila idősebbik fiára, akit nemzeti krónikáink Aladárként ismernek. Úgy olvastuk: „Ez a Galahad lett később a Kerek Asztal legnagyobb harcosa.”.

Hogy Launcelot és Galahad története és általában a Kerek Asztal lovagjainak históriája milyen szorosan kapcsolódik az általunk vizsgált témakörhöz, azt jól jelzi, hogy nem csak én, de már honlapom olvasói is felvetették, hogy Galahad azonos lehet a Gutkeledek ősével, Attila idősebbik fiával. Zentai Ákos, a Gutkeled nemzetségről szóló tanulmányom alatti hozzászólásaiban már rámutatott a Brit szigeteken felbukkanó Constantinokra, és a Kerek Asztal egyes lovagjainak neveit vizsgálva érdekes magyar párhozamokra lelt. Telefonbeszélgetéseink során ő hívta fel a figyelmemet Arthur apjára, Uther Pendragonra, és ő volt az, akinek a Galahad = Keled párhuzam elsőként feltűnt. Ezúton szeretném megköszönni neki – és természetesen honlapom minden hozzászólójának – azokat az adalékokat és azt a termékeny együttgondolkodást, ami további új és izgalmas felismerésekhez segíthet hozzá.

Ilyen érdekes adalék volt az is, amikor Zentai Ákos egyik hozzászólásában idézett Sir Thomas Malory Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája c. munkájából. Mivel ez az idézet túlságosan is érdekes, és további gondolatokra ösztönözhet, ezért úgy döntöttem nem maradhat elrejtve a kommentek között:

„Ekkor a király arra kérte az ifjút, hogy szálljon le a nyeregből, s csatolja le sisakját, mert a királyné látni kívánja az orcáját. S mikor Guiniver királyné megpillantotta Galahadet, így szólt: »Bizony, könnyen ki merem mondani, hogy Sir Launcelot az ifjú lovag nemzőatyja, mert soha két férfi még nem hasonlított egymásra ily nagyon; s így már nem oly nagy csuda Galahad vitézsége.« Ekkor egy udvarhölgy, ki a királyné közelében állt, így szólott: »Úrnőm, valóban oly nagyszerű lovag lészen Galahad?« »Bizony, annak kell lennie – felelte a királyné –, mert apjáról-anyjáról a világ legderekabb lovagjaitól s a legelőkelőbb vérből származik. Sir Launcelot a nyolcadik nemzetség a mi Urunk, Jézus Krisztustól számítva, Sir Galahad pedig a kilencedik. Bízvást mondhatom tehát, hogy legelébb való urak ők a világon.«”

Tudva, hogy Sir Launcelot, aki Pelles király országában legyőzte a népeket pusztító sárkányt azonos Fehérlófiával, vagyis a Rómát legyőző Attilával, és tudva, hogy fia Galahad azonos a Gutkeledek ősével, Keled királlyal, a fenti mondatok különös jelentőséget nyernek. Főleg azért, mert időrendi információkat is tartalmaznak:

„Sir Launcelot a nyolcadik nemzetség a mi Urunk, Jézus Krisztustól számítva, Sir Galahad pedig a kilencedik.”

E fenti idézet kapcsán honlapom másik rendszeres hozzászólója, Gigabursch egy nagy jelentőségű észrevételt tett:

„...ez a gondolatsor összevág a Nagy Ciklus számbeli adataival. 7-8 generáció Jézus kereszthalála után, és máris ott vagyunk a ~250-270-es években.”

Ha egy generációnyi időtávot 25 esztendőben állapítunk meg, akkor nyolc generáció kereken 200 évet ölel át, kilenc generáció pedig értelemszerűen 225 évet. A Kedves Olvasó bizonyára még emlékszik, hogy A nagy ciklus c. fejezetben arra a meglepő felismerésre jutottunk, hogy a hun korszak eseményeinek lenyomata már a kettőszázas évek derekán is tetten érhető. Ez az a legkorábbi idősík, melyben az Attila nyugati hadjáratával kapcsolatos motívumok – például Szent Orsolya mártírhalála – már megjelennek. Láttuk, hogy Antonio Bonfini Szent Orsolya mártírhalálát Anterus pápa idejére, vagyis a 235-236-os esztendőre tette. A Legenda Aureában ugyanez az esemény a 238-as esztendőben történik. Érdekes megfigyelni, hogy ez az időbeli keret éppen két évszázaddal, vagyis nyolc - kilenc generációval követi Jézus Krisztus korát, pontosan úgy, ahogy azt a Kerek Asztal lovagjainak történetében olvashattuk. De Sir Thomas Malory sorait olvasva egy másik izgalmas időrendi érdekesség is felbukkan, s erre az érdekességre szintén Zentai Ákos mutatott rá:

„Minekutána pedig a király s valamennyi lovagja visszatért a szentmiséről, a bárók a Kerek Asztal arany betűkkel megírt székeit fürkészték. »Itt ez fog ülni, ott amaz.« Így böngészték végig a székeket, míg csak a Veszedelmek Székéhez nem értek, hol újonnan festett arany betűkkel állt az írás: »Négyszáz és ötvennégy esztendővel a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedése után ez a Szék is gazdára lel.« »Bámulatos és különös dolog ez!« – csudálkoztak mind annyian. Ekkor Launcelot kiszámolta az éveket Jézus születésétől fogva mind egészen ama napig. »Úgy tűnik nekem – mondotta aztán –, hogy a széket a mai napon kell gazdájának elfoglalnia, mert ma vagyon a négyszázadik és azon fölül az ötvennegyedik pünkösd vasárnap; s ha úgy tetszik mindeneknek, ne olvassuk el többé emez írást, míg csak meg nem jelenik az, ki betölti a jövendölést.« Ekkor ezüsttel átszőtt selyemleplet borítottak az írásra a Veszedelmek Székén.”

Úgy olvastuk tehát, hogy mindezen események a „négyszázadik és azon fölül az ötvennegyedik” esztendőben történtek. Ez az év pedig a ma általánosan elfogadott kronológia szerint éppen Attila halálának dátuma. S hogy végül ki foglalhatta el ebben az esztendőben a Veszedelmek Székét? Olvassuk tovább:

„Így szólt ekkor az aggastyán az ifjúhoz: »Uram, kövess.« S odavezette őt a Veszedelmek Székéhez, mely Launcelot széke mellett állt, majd felbillentvén a leplet új írást lelt alatta, mely így szólt: »Sir Galahadet illeti ez a Hely, a Főfő Herceget.« »Uram – mondta az ifjúnak az aggastyán –, tudd meg, hogy ez a te helyed.«”

Vagyis Keled király – itt éppen Galahad formában olvashatjuk a nevét – éppen ebben a 454. esztendőben foglalta el dicső atyjának trónját. Látható tehát, hogy a Kerek Asztal lovagjainak története mennyire masszívan és mennyire következetesen idézi Attila és Aladár korának eseményeit. Még a hun történettel kapcsolatban általunk vizsgált időrendi káosz nyomai is jól kitapinthatóan jelen vannak benne. Egyik esetben azt olvastuk, hogy az események nyolc vagy kilenc generációval Krisztus után játszódnak, a másik esetben viszont már a négyszázas évek derekán járunk.

Az igazán nagy felismerésekhez azonban Zentai Ákos egy olyan hozzászólása vezetett el, amelyet valószínűleg még ő maga is csak mellékes megjegyzésnek szánt:

„...a kerekasztal lovagjai fehér alapon vörös kereszttel ellátott köpenyt hordtak...”

Egy másik hozzászólásában pedig utalt arra a tényre, hogy Sir Galahad személyét a legkülönfélébb korokban többnyire úgy ábrázolták, hogy egy fehér pajzsot tart, melyen egy vörös kereszt látható. Ezen a ponton azonnal eszembe jutott, hogy Anglia zászlaja végső soron a mai napig is ugyanez a jelkép: fehér alapon vörös kereszt. Behívtam hát a Wikipédiát, s ott rákerestem az Anglia zászlaja c. szócikkre, hogy megnézzem, mit kell tudnunk e zászló eredetéről és annak szimbolikájáról. Az eredmény mellbe vágott:

„Anglia zászlaja egyike Európa legrégebben ismert nemzeti jelképeinek. Az egyszerű lobogó fehér alapon vörös keresztet ábrázol, amely az ország védőszentjére, a sárkányölő Szent Györgyre utal.”

Sárkányölő Szent György? ... Percekig nem tértem magamhoz a nem várt fordulat okozta meglepetéstől. Hogyan feledkezhettem el a leghíresebb sárkányölő hősről? Hogyan feledkezhettem el az Egyház egyik legnagyobb segítőszentjéről? Sárkányölő Szent Györgyről, akinek a tisztelete szerte Európában elterjedt volt? Csak hogy érzékeljük mennyire masszív és kiterjedt volt az ő tisztelete, olvassuk el a Wikipédia róla szóló beszámolóját:

„Mind a keleti, mind a nyugati egyház vértanút tisztel benne. A világon számos földrajzi hely (sziget, hegy stb.) viseli nevét (pl. Szent György-hegy a Balatonnál). Magyarországon számos község viseli nevét (pl. Szentgyörgyvölgy Zala megyében) vagy Borsodszentgyörgy (Borsod-Abaúj-Zemplén megyében) és számos templom patrónusa Szent György (pl. a soproni Szent György-templom), Dozmat Szent György temploma. Erdélyben is számos község viseli nevét (pl. Torockószentgyörgy az egykori Torda-Aranyos Vármegyében) és számos régi templom patrónusa Szent György (pl. a ma már református, de a középkorban katolikus Szent György-templom Sepsiszentgyörgyön). Szent György a védőszentje többek között Angliának, Portugáliának, Katalóniának, Litvaniának, Szerbiának, Görögországnak, Grúziának és Etiópiának, csakúgy mint Barcelona, Moszkva, London, Freiburg im Breisgau, Ljubljana, Genova, Ferrara, Reggio Calabria, Isztanbul és Bejrút városainak.”

Látható tehát, hogy Szent György tisztelete milyen széles körben elterjedt volt. Az emberben önkéntelenül is az az érzés motoszkál, hogy valami nagyon nagy, valami grandiózus, sőt egyenesen világformáló eseménysorozatnak kellett lezajlania itt Európában ahhoz, hogy Szent György tisztelete Sepsiszentgyörgytől Genováig, Litvániától Portugáliáig és Londontól Isztambulig meghatározóvá váljon. Vajon mi lehetett ez az eseménysorozat? Mielőtt erre választ adnánk, nézzük meg mit kell tudnunk magáról Szent Györgyről. A Wikipédia róla szóló szócikke a következőket írja:

„Egy előkelő kappadókiai családból származott. Diocletianus császár alatt hadiszolgálatba lépett. Kiváló kardforgató képességének és más tulajdonságainak is köszönhetően hamar magas pozícióba jutott. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, lemondott hivataláról, és a császár ellen fordult. Emiatt börtönbe vetették, és miután a legkegyetlenebb kínzásokkal sem bírták őt hitétől eltéríteni, 303-ban kivégezték.”

Figyeljük csak! A legenda szerint Szent György egy kappadókiai családból származó katona volt, akit azonban keresztény hite miatt a Diocletianus császár nevéhez köthető keresztényüldözések során 303-ban kivégeztek. ... Mi jut erről eszünkbe? ... Ha semmi, akkor arra kérném a Kedves Olvasót, hogy olvassa át újra az Isten ostora és a tetrarkhák c. két részes fejezetet. Ott ugyanis világosan kimutattuk, hogy a magyarok Attila idején történt első bejövetelének kiváltó oka éppen a Diocletianus császár által 303-ban elindított keresztényüldözés volt! Attila dicsőséges hun népe azért döntött úgy, hogy bevonul a nyugati tájakra, mert ezeken a nyugati tájakon akkoriban szörnyű dolgok történtek. Attila azért vált Isten ostorává, hogy a keresztényeket üldöző gőgös császárok uralmának véget vessen. Vegyük tehát észre, hogy Szent György mártíromságának időbeli kerete tökéletesen egybevág a hun történet időbeliségével, s ez már önmagában is elgondolkodtató. Még érdekesebb azonban a Wikipédia szócikkének következő megjegyzése:

„A legenda szerint megölt egy sárkányt, ezért szép páncélozott lovon ülő és dárdájával sárkányt ölő ifjúnak szokás ábrázolni.”

Szent György tehát a legenda szerint megölt egy sárkányt. Mivel az európai sárkányölő hősök történetének szimbolikája mögött Attila Róma elleni harcát ismertük fel, így gyanakodni kezdtem, hogy Szent György története mögött is Attila hőstetteit kell sejtenünk. De hogyan lehetséges az, hogy Szent György egy Diocletianus által kivégzett vértanú és ugyanakkor egy Római birodalmat legyőző hun király is egy személyben? Ez elég nagy ellentmondásnak tűnt számomra. A megoldásra Diós István Szentek élete c. munkájában leltem rá:

„A sárkányölő motívum, mely elsősorban a költészetet és az ikonográfiát ihlette meg, csak később született a György-legenda nyugati hagyományában. A legrégibb változatokból hiányzik”

Vagyis Sárkányölő Szent György legendájában két történelmi személy alakja forrott egybe. Egy keresztény mártíré, aki a diocletianusi üldöztetések során vértanúhalált halt, és egy sárkányölő hősé, aki az eddig megértett összefüggések fényében senki más nem lehet, mint Attila, aki roppant seregeivel éppen a diocletianusi keresztényüldözések felszámolására sietett Európába. Pusztán az a tény, hogy az európai hagyomány e két figurát egy alakká gyúrta össze, hatalmas megerősítését jelenti korábbi gondolataimnak. Ez a tény ugyanis világosan jelezi, hogy itt valóban összetartozó korokról és összetartozó eseményekről van szó. Sárkányölő Szent György személyének kettőssége megerősíti azt a gondolatot, hogy a diocletianusi üldöztetések és a mártírok segítségére siető hun seregek története között ok-okozati összefüggés áll fenn.

Az Anglia zászlaján látható fehér alapon vörös kereszt tehát nem más, mint az ún. György kereszt, amely Anglia védőszentjére utal. Hogy Anglia történelmére Szent György tisztelete milyen markánsan rányomta bélyegét, az jól látszik Diós István Szentek élete c. munkájának következő soraiból is:

„Különösképpen nagy volt György tekintélye a középkori Angliában. Oroszlánszívű Richárdnak személyes védőszentje volt, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Eduárdtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: »Szent Györggyel Angliáért!« Ő alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348). A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy századunk elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.”

Ezek a fenti sorok igencsak elgondolkodtatók. Miért épp a középkori Angliában volt Szent György tisztelete ilyen erős? Miért viselték a Kerek Asztal lovagjai épp Szent György keresztjét a palástjukon? Miért pont Szent György vált Anglia védőszentjévé? Az angol hadsereg miért éppen őrá hivatkozik csatakiáltásában? ... Csak nem azért, mert Szent Györgyben Anglia alapító dinasztiájának hatalmas ősét, a dicső Attilát tisztelték? Csak nem azért, mert az anglo-saxon hódítók tényleg Attila katonái voltak éppen úgy, ahogy azt korábbi fejezeteinkben feltételeztük?

Hogy kétségeink elmúljanak, olvassuk el a Legenda Aureából hogyan ölte meg Anglia védőszentje, Szent György a sárkányt:

„A kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, és a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy nagyon sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.”

Álljunk meg egy pillanatra és figyeljük meg a részleteket: hol is lakott ez a György által legyőzött dögletes sárkány? Egy tenger nagy tóban! Vagyis Beowulf és Vid sárkányaihoz hasonlóan ez a sárkány is a víz alatt élt. Ez tehát ugyanaz a tó és ugyanaz a sárkány, amellyel a korábbi sárkányölő történetek tanulmányozásakor már találkoztunk. A tenger nagy tó az alsó világban élő népek tengerét jelenti. Ebben fejlődött ki egy dögletes, vagy – ahogy Vid történetében olvastuk: disztó nagy sárkány. A sárkány hatalmas méretei a Római birodalom óriási kiterjedésére utalnak. Soha még a történelemben ekkora birodalom nem jött létre. Területe Hispániától Perzsiáig, Britanniától Egyiptomig terjedt. A sárkány tehát tényleg dögletesen nagy volt.

Aztán arra is érdemes felfigyelnünk, hogy ez a sárkány rendszeresen feljárt a tóból, és ha a polgárok nem adtak neki kénytelen-kelletlen két juhot naponta, akkor pusztítani kezdte a népeket. Amikor a juhok elfogytak, a helyzet sokkal rosszabbra fordult. Az embereknek már a tulajdon fiaikat és a lányaikat is oda kellett adniuk a sárkánynak, hogy a szörnyű pusztítást elkerüljék. Mire utal mindez? Nos, megint csak Rómára. Rómára, amely eleinte csak az emberek javait rabolta el és dézsmálta meg. Később azonban már fiaikat és lányaikat is elhurcolta és rabszolgapiacra hajtotta. Az analógia tökéletes. De olvassuk tovább Szent György történetét:

„Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak. A király kétségbeesve rimánkodott: »Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányom hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!« A nép felzúdult: »Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!« A király ezt hallván siratni kezdte leányát: »Jaj nekem, édes lányom! Mit csináljak veled? Mit mondjak? Hát sosem érem meg a menyegződet?« A néphez fordulva pedig azt mondta: »Könyörgök, csak nyolc nap haladékot adjatok, hogy elsirathassam leányomat!« A nép beleegyezett, de a nyolc nap leteltével dühödten visszatértek, mondván: »Miért veszejted el népedet leányod miatt? Ím, a sárkány leheletétől mindnyájan elpusztulunk!«

A király látván, hogy leányát nem tudja megmenteni, királyi ruhába öltöztette, könnyek közt átölelte, s így szólt: »Jaj nekem, édes lányom! Azt hittem, hogy királyi öledben gyermekeket ringatsz, s most elmégy, hogy fölfaljon a sárkány. Jaj nekem, édes lányom! Azt reméltem, hogy menyegződre fejedelmeket hívok meg, a palotát drágakövekkel ékesítem, dobokat s orgonát hallgatunk, s most mégy, hogy fölfaljon a sárkány.« Megcsókolta és elbocsátotta őt, mondván: »Leányom, bárcsak előtted haltam volna meg, hogysem így veszítselek el!« Ekkor a leány atyja lábához borult, és áldását kérte. Miután atyja könnyek közt megáldotta, elindult a tóhoz.

Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul. Azt felelte: »Jó ifjú, ülj fel gyorsan a lovadra, és menekülj, nehogy velem együtt pusztulj el!« György így szólt: »Ne félj, leány, de áruld el, mire vársz itt, a nagy sokaság szemei előtt!« Így a leány: »Úgy látom, jó ifjú, nemes a szíved. De miért akarsz meghalni velem? Fuss minél gyorsabban!« György erre: »Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem mondod, mi a bánatod!« Amikor mindent elmesélt, György így szólt: »Ne félj, te leány, Krisztus nevében megsegítelek,« A leány: »Jó vitéz, inkább magad mentsd, hogy el ne pusztulj velem együtt. Elég, ha magam halok meg, hisz megmenteni úgysem tudsz, csak te is elvesznél énvelem.«

Amíg így beszélgettek, hát jött a sárkány, kidugva fejét a vízből. Ekkor a leány reszketve így kiáltott: »Fuss, jó uram, fuss, de gyorsan!« György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerőn a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette, és a földre terítette. Azt mondta ekkor a lánynak: »Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom!« Az meg is tette, mire a sárkány követte őt, mint valami szelíd kutya. A város felé vezette. A nép pedig a hegyek barlangjaiba menekült előlük, mondván: »Jaj nekünk, mindnyájan elveszünk!«

Mire Szent György intett nekik, s így szólt: »Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.« Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt, és megparancsolta, hogy vigyék ki a városból. Négy pár ökör vontatta ki egy nagy rétre. Azon a napon a gyermekeket és az asszonyokat nem számítva, húszezren keresztelkedtek meg. A király Szűz Mária és Szent György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott. Oltárán bővizű forrás fakadt, mely minden beteget meggyógyít, aki csak iszik belőle. Szent Györgynek pedig mérhetetlen sok pénzt adott, de ő nem akarta elfogadni, mire szétosztatta a szegények között. Ez után Szent György négy dolgot kötött röviden a király lelkére, hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről. Majd megcsókolta a királyt, és eltávozott.”

Sárkányölő Szent György történetének minden eleme a keresztény Európa kezdeteiről beszél. Arról a sorsfordító eseménysorozatról, amely véget vetett a rabszolgatartó ókornak, véget vetett a kontinensre ráterjeszkedő pusztító szuperhatalomnak és egy új korszakot hozott el Európa népei számára. Egy hűségen, lojalitáson, becsületen és igaz hiten alapuló új korszakot. Ahol nincsenek önistenítő gőgös császárok, nincsenek többé rabszolgapiacok és nincsenek hitükért oroszlánok elé vetett mártírok. Ez a történet Attila története. Az a rengeteg ország, az a temérdek város, amely Szent Györgyöt védőszentjévé avatta, az a sok-sok Szent Györgynek szentelt templom szerte Európában akaratlanul is a valaha élt legnagyobb sárkányölő hős, Fehérlófia emléke előtt tiszteleg.

Ha pedig már Fehérlófiát megemlítettem, még egyetlen apró érdekességet idehoznék. Amikor jelen tanulmányomhoz illusztrációt kerestem, egy különös dologra lettem figyelmes. Az összes általam talált Szent György ábrázolás úgy jeleníti meg e sárkányölő hős alakját, hogy az lovon ül és lándzsájával átszúrja a sárkányt. Azonban ezeknek az ábrázolásoknak mindezeken felül van még egy folyton tetten érhető közös vonása. A ló ugyanis, amelyen Szent György ül, szinte kivétel nélkül minden esetben fehér.