Amikor logikai okfejtéseim során eddig a pontig eljutottam, gondolatban újra hátraléptem néhány lépést és vetettem egy pillantást az egyre inkább kitisztuló képre. Amint eltagadott történelmünk lassan kirajzolódó mozaikját szemléltem, különös gondolatok indultak meg bennem. Vajon mi az esély arra, hogy két igen jelentős ókori időszámítás dátumai között éppen egy nagy húsvétciklusnyi különbség legyen? Hát lehetnek ekkora véletlenek? Valóban tálcán kínálta volna magát az arszakida és a diocletianusi időszámítások 532 éves különbsége? ... Vagy esetleg már önmagában ez a jelenség is mesterségesen lett előidézve, s a két időszámítás közötti egzakt húsvétciklusnyi távolság is a csalás következménye lenne?

Ekkor ráébredtem, hogy erre a kérdésre már meg is adtuk a választ korábban. Hiszen amikor észrevettük a különös áthallást Marcus Aurelius és Diocletianus császár története között, akkor ezzel kvázi ki is mondtuk, hogy Diocletianus nem akkor élt, mint ahogy eddig gondoltuk. Ha figyelembe vesszük a korábban kimutatott párhuzamokat e két uralkodó története között, akkor abból logikusan következik, hogy e két császár egy és ugyanaz a személy volt. Sőt, Marcus Aureliustól elkezdve a Knivával harcoló Decius császáron keresztül egészen Diocletianusig a késő római kor összes keresztényüldöző császára egyetlen történelmi személy lehetett.

Mit jelent mindez? Bizony nem kevesebbet, mint hogy Diocletianus császárt szándékosan csúsztatták későbbre az időszalagon. A trónra lépésének dátumát 161-ről (ekkor lépett trónra Marcus Aurelius) mesterségesen tolták a 284-es évre. A Kedves Olvasó már bizonyára ki is találta, hogy mi volt ennek a műveletnek az oka. Kellett egy olyan időszámítási rendszer, amely éppen egy nagy húsvétciklussal tartalmazott kisebb dátumokat, mint a hunok által használt arszakida időszámítás! Egy olyan időszámítás, amelynek dátumait már észrevétlenül keverhették össze az arszakida dátumokkal! Észrevétlenül pedig csak akkor lehetett összekeverni, ha azok dátumai között éppen 532 év távolság feszül. Ez volt ugyanis a csalás előfeltétele.

Így került tehát Diocletianus trónra lépése a 284. évbe. Akik ugyanis az időrend összezavarásában voltak érdekeltek, azok világosan látták, hogy pontosan a 284-es esztendőre kell eltolni e keresztényüldöző császár uralmának kezdetét ahhoz, hogy az onnan induló időszámítás dátumai 532-vel legyenek kisebbek az arszakida dátumoknál. Meggyőződésem szerint tehát a diocletianusi időszámítás egy olyan mesterséges időszámítás, amelyet kifejezetten a csalás miatt hoztak létre. Ilyen időszámítás a valóságban sohasem létezett, széles körben ilyet soha sem használtak. A diocletianusi éra minden ízében fiktív és manipulatív. Természetesen létezett olyan időszámítás, amely a kérdéses korban valóban ismert és széles körben használt volt. De az nem a diocletianusi éra volt, hanem az azzal összekevert arszakida éra, amelynek használata éppen a pártus-hunok expanziója következtében terjedt el nyugaton.

Amikor mindezt magamban levezettem, újra nyugtalanító gondolatok leptek meg. Ha ugyanis azt állítom, hogy diocletianusi időszámítás igazából sohasem létezett, akkor valami magyarázatot kellene adnom az egyiptomi kopt keresztények által használt mártír korra is! Hiszen tudjuk jól, hogy a kopt keresztények a mai napig is egy olyan időszámítást használnak, amelynek a dátumai 284-gyel kisebbek az általunk használt dátumoknál! Miközben mi már 2014-et írunk, addig ők még csak az 1730. esztendőben járnak. Nyilvánvaló tehát, hogy nincs igazam akkor, amikor azt állítom, hogy a diocletianusi időszámítás sohasem létezett, hiszen itt van az orrunk előtt a kétségbevonhatatlan bizonyíték: az egyiptomi kopt keresztények által használt mártír kor!

Egyre világosabbá kezdett tehát válni előttem, hogy valami nagyon nagy baj, valami alapvető probléma van a mártír korral. Kétségbevonhatatlan tény, hogy a mártír kor egy létező időszámítás, amely még manapság is használatban van. De vajon valóban Diocletianus trónra lépésétől indul-e? Gondolkodjunk csak! Diocletianus császár 284-ben lépett hatalomra. A trónra lépését követő első évek teljes nyugalomban teltek a keresztények számára. Aztán 292-ben Diocletianus kettéosztotta a birodalmát és bevezette a tetrarchia rendszerét. Ekkor még mindig nem kezdődtek meg az üldöztetések, a keresztények továbbra is békében gyakorolhatták hitüket. A Wikipédia a Caius Aurelius Valerius Diocletianus római császár címszó alatt így ír erről a korszakról:

„Kaiszareiai Euszebiosz nyolcadik könyve szerint Diocletianus uralkodása elején a keresztények nemcsak azonos elbírálás alá estek a nemkeresztényekkel, de »még több kegyességet mutattak irántuk, mint mások iránt«. A keresztények nyíltan gyakorolhatták vallásukat és hivatalviselésüket sem korlátozta semmi. 260-tól, Valerianus halálától a birodalomban viszonylagos tolerancia uralkodott. Euszebiosz békességes állapotokról és nagy templomok építéséről is beszámol.”

Vagyis nyoma sincs semmiféle üldöztetésnek, teljes a béke és a nyugalom, templomok épülnek, s a keresztények nem csak hogy azonos elbírálás alá esnek a nem keresztényekkel, de – úgy olvastuk: „még több kegyességet mutattak irántuk, mint mások iránt”. Miféle mártír korról beszélünk tehát? Hol vannak itt a mártírok? Persze tudjuk, hogy később, 297-ben már valóban elindultak az üldöztetések. De ekkor még mindig nem a keresztényeket üldözték, hanem a perzsák rút és visszataszító vallását, a manicheizmust! A keresztények üldözésére még ennél is tovább kellett várni: azok csak egészen későn, 303-ban, Diocletianus trónra lépésének 19. esztendejében indultak meg!

Ezen a ponton az ember óhatatlanul elgondolkodik: ha az üldöztetések csak 303-ban indultak, akkor a mártírok időszámítása miért 284-ben veszi kezdetét? Ha ez az időszámítás 303-tól indulna, akkor valóban jogos lenne ez az elnevezés. Mivel azonban 284-től indul, így ez az éra inkább a keresztényüldöző császár emléke előtt tiszteleg, semmint a mártírok előtt. Lehetetlen, hogy ezt az ordító ellentmondást a korai keresztények figyelmen kívül hagyták volna. Hogyan tudták a kopt keresztényeket rávenni arra, hogy legádázabb ellenségük trónra lépésétől számolják az éveket? Ez így sehogy sem logikus és semmiképp sem életszerű. Vajon mi lehet a megoldás?

Ha én azt állítom, hogy a történelmi kronológiát terhelő 532 éves probléma Dionysius Exiguus művelete által került rá az időszalagra, és tudom azt, hogy ennek a problémának a diocletianusi és arszakida időszámítások összekeverése állt a hátterében, akkor ezzel tulajdonképpen már meg is adtam a választ a mártír kor rejtélyére. Ha ugyanis Dionysius Exiguus úgy hozta létre a Krisztus szerinti időszámítást, hogy az arszakida éveket megnövelte 284-gyel, akkor az egyiptomi kopt keresztények időszámítása, ami éppen 284-gyel kisebb a mienknél semmi más nem lehet, mint a pártusok időszámítása! Mindebből pedig teljesen logikusan következik, hogy mi mindmáig Dionysius Exiguus extrém magas dátumait használjuk. Vagyis az általunk jelenleg használt időszámítás Krisztus születésének évéhez képest 532 év többletet tartalmaz.

Ekkor azonban felmerült bennem a teljesen logikus kérdés: ha a kopt keresztények időszámítása tényleg a pártus időszámítás, akkor miért hívják azt mártír kornak? És egyáltalán: hogyan került a pártusok időszámítása Egyiptomba? Mint majd látni fogjuk e kérdések és az azokra adott válaszok egy csapásra érthetővé fogják tenni a korszak teljes történelmét. Minden apró részlet, minden érthetetlen momentum a helyére fog kerülni, az események egy világos és logikus rendbe fejlődnek fel, eltagadott történelmünk hirtelen feltárul és a maga fenséges valóságában megmutatkozik!

Az első kérdés tehát úgy szólt, hogy ha az egyiptomi kopt keresztények a pártusok időszámítását használják, akkor mi indokolja a „mártír kor” elnevezést? Hosszú időn keresztül törtem a fejem ezen a problémán és nem találtam a megoldást. Hiszen a pártusok időszámítása Nagy Arszák trónra lépésével indul. Semmiféle mártír nem élt abban az időben. Akárhogy tanulmányoztam a korszak történelmét, sehogy sem találtam olyan gyanús eseményt, ami indokolta volna az arszakida időszámítás mártír kor néven való említését.

Hogy megérthessük e rejtélyt, ezen a ponton egy kis kitérőt kell tennünk. Néhány évvel ezelőtt a Bárdosok utódai c. fejezetben rendkívül izgalmas és nagy jelentőségű felismerésekre tettünk szert. Abban a fejezetben arra tettünk kísérletet, hogy a Pártus birodalom nevének eredetét megfejtsük. Akkori nyomozásunk részben Bihari Gábor, részben pedig Róna-Tas András nyomán arra az eredményre vezetett, hogy a Pártus birodalom neve az ősi PELEKU – PARATU – PARTA szóra vezethető vissza, melynek eredeti jelentése: megoszt, kettéoszt, kettéhasít. Ennek az ősi szónak a származéka a BALTA és a BÁRD szavunk is. Észrevettük továbbá, hogy a Pártus birodalom utódnépei előszeretettel alkalmaztak magukra olyan neveket, amelyek éppen ebből a PELEKU – PARATU – PARTA szóból vezethetők le. Ez a PARTA név azonban a későbbiek során bizonyos szabályos hangváltozásokon ment keresztül. A Bárdosok utódai c. fejezetben ezzel kapcsolatban a következőket írtuk:

„Természetesen - mint majd látni fogjuk - ennek a két fő hangalaknak számtalan változata létezik, hiszen a »P« hang előszeretettel alakul át »B« hanggá, mint ahogy az a »bárd« vagy »balta« szavakban is megfigyelhető, a »B« pedig nagyon sokszor »M« vagy »W« hangokká módosul.”

Tehát már akkor felhívtuk a figyelmet rá, hogy a Pártus birodalom névadójának számító ősi PARTA szó kezdő mássalhangzója B, illetve akár M hangzóvá is módosulhat. Erre a jelenségre még egy szemléletes példát is felhoztunk:

„Vessük tehát vizsgálat alá a MOLDÁV illetve MOLDOVA elnevezéseket! Ez a szó két részből tevődik össze: »MOLD« és »ÁV« vagy »OVA«. A szó végi »ÁV« vagy »OVA« végződés már jól ismert előttünk. Ezzel találkoztunk a Maghreb, magyaráb, Kurdáb, Cordova, Sakláb, Skandináv és az imént vizsgált Skalowia stb. elnevezések végén is. A jelentése egyszerűen »törzs«. A moldáv elnevezésben tehát »mold törzs« jelentéstartalmat kell felismernünk. De melyik volt ez a titokzatos »MOLD« törzs? Természetesen ez a név is a pártusok harci »BALTA« jelentésű nevére vezethető vissza és gyakorlatilag azonosnak tekinthető a »BALT«-i tenger nevével! Korábban jeleztem, hogy a szó elején lévő »B« hang gyakorta alakul »M« hanggá, a szó végén lévő »T« pedig sokszor »D«-vé lágyul, ahogy azt a bárd szó esetében is megfigyelhettük. A »MOLD - ÁV« elnevezés tehát baltok v. balták törzse jelentéstartalommal rendelkezik és egyértelműen a Pártus (bárdos - baltás) birodalom nevének emlékét őrzi!”

Vizsgálódásaink után ki is mondtuk a végső, és számunkra most óriási jelentőséggel bíró következtetést:

„a »PARAKU« szó elején lévő »P« hang gyakorta változik előbb »B«-vé, majd a »B« változhat »M« hanggá...”

Persze erre a jelenségre további példákat is fel lehetne hozni. E mostani fejezet első részében felfigyeltünk rá, hogy a Pártus birodalom felbomlása és Attila hun népének felbukkanása szinte egyszerre következett be. Az általunk beazonosított legkorábbi hun idősíkot vizsgálva észrevettük, hogy történelmi folytonosság áll fönn a pártusok és a hunok között. Ezek után egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy az Attila idősebbik fiával azonosított Nagy Károly nagyapját MARTELL Károlynak hívták. Ez a MARTELL név ugyanis a P-B-M hangváltozáson keresztül nem más, mint a pártusok neve. Mivel a Károly névről korábban azt mondtuk, hogy az a magyar „király” titulussal azonosítható, így Martell Károly neve egyben azt is jelenti: pártus király. Ez a pártus király maga Attila volt, aki – Martell Károlyhoz hasonlóan – megállította az arabok előretörését Hispániában. A Martell név tehát a Pártus birodalom nevének egy olyan alakváltozatát őrzi, ahol a szó eleji P átesett a P-B-M hangváltozáson.

Már a Zalán futása c. fejezetben is rámutattunk, hogy amikor a magyarok Árpád vezetésével másodszor is bejöttek Pannóniába, akkor itt olyan népeket, illetve olyan fejedelmeket találtak, akiknek a neve szinte kivétel nélkül pártus eredetű eftalita népcsoportok jelenlétére utal. Így mutattuk ki például Szvatoplukról is, hogy a nevének végén lévő PLUK az általunk vizsgált PELEKU – PARATU – PARTA szó egyik alakváltozata. Abban a fejezetben azonban nem szóltunk egy másik híres-neves fejedelemről, akiről Anonymus krónikája számol be. Ez a fejedelem nem más, mint Mén-Marót! A Mén-Marót név elején található Mén a szavak oda-vissza forgatása révén „nem”, illetve „nemzet” jelentéstartalmat hordoz. Ez a szóösszetétel tehát így együtt egy marót nemzethez tartozó fejedelmet állít elénk. De vajon melyik lehet ez a rejtélyes marót nemzet? Tudva, hogy a Pártus birodalom nevének létezett olyan alakváltozata ahol a szó elején lévő P átesett a P-B-M hangváltozáson könnyen belátható, hogy ez a MARÓT népnév a pártusok nevére jellemző PARATU szóból fejlődött ki. Mén-Marót tehát egy Pannóniában élő pártus eredetű népcsoport fejedelme lehetett.

Visszatérve tehát eredeti gondolatmenetünkhöz: amikor belefutottam a problémába, mely szerint az egyiptomi kopt keresztények valójában nem a diocletianusi, hanem az arszakida időszámítást használják, de azt valami rejtélyes és érthetetlen okból MÁRTÍR kornak nevezik, akkor hirtelen eszembe jutottak a Martell Károly nevével kapcsolatos korábbi gondolataim és persze eszembe jutott Mén-Marót különös neve is. A mártír kor nevét latinul így írjuk le: ANNO MARTYRUM. Vajon hogyan írnánk le latinul azt, hogy a pártusok időszámítása? Nos így: ANNO PARTHORUM, vagy még inkább: ANNO PARTHYRUM! Ekkor belém hasított a döbbenetes felismerés: ez a két formula a P-B-M hangváltozáson keresztül egymásnak teljesen és tökéletesen megfeleltethető! A mártír kornak semmi köze sincs sem a mártírokhoz, sem a keresztényüldözésekhez, sem pedig Diocletianus császárhoz. Soha nem is volt köze hozzá! Ez az időszámítás ugyanis nem más, mint az arszakida éra, a pártusok időszámítása, vagyis eredetileg: ANNO PARTHYRUM!

Elérkeztünk tehát a hamisítások gyökeréhez. Ahhoz az alap problémához, amely végérvényesen összezavarta történelmünk kronológiáját. Minden ezzel indult és minden ebből következett. Minden az ANNO MARTYRUM és az ANNO PARTHYRUM összemosásával vette kezdetét. Fogták tehát a pártusok időszámítását és azt Diocletianus császárhoz kötve mártír kort gyártottak belőle. E művelettel pontosan 532 fiktív évet, vagyis éppen egy nagy húsvétciklust csempésztek az időszalagra. Az elkövető – ha ugyan valóban létezett – Dionysius Exiguus volt, aki névleg ugyan a diocletianusi, de a valóságban az arszakida éveket vette alapul különös műveletéhez. A megbízó pedig az a pápai udvar volt, amely a római birodalmi eszme szolgálatába állva semmilyen hamisítástól sem riadt vissza. A cél a Róma becsületén esett szégyenfolt eltüntetése, a hun korszak eseményeinek összezavarása volt egy esetleges későbbi római restauráció érdekében.

Mindezek után már csak egyetlen nyitott kérdésünk maradt. Hogyan került a pártusok időszámítása Egyiptomba? Hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, különös módon a hatszázas évek idősíkját kell megvizsgálnunk. Ennek az évszázadnak az elején egy bizonyos Hérakleiosz nevű császár uralkodott a Kelet-római birodalom fölött. Hérakleiosz 610-től 641-ig ült a birodalom trónján. Ő számunkra most elsősorban azért fontos, mert uralkodása idején történelmi jelentőségű változások, hatalmas átrendeződések zajlottak le a világban. Mielőtt azonban e változásokra kitérnénk, tisztázzuk, hogy ki is volt valójában Hérakleiosz. A Tót atyafiak c. fejezetben már idéztük Bíborbanszületett Konstantin De administrando imperio c. munkájának 32. fejezetét, ahol a következő izgalmas sorokat olvashatjuk:

„Miután azonban Szerbia uralmát két fitestvér vette át apjától, az egyik magához vevén a nép felét Heráklioszhoz, a rómaiak császárához menekült, s őt ez a Herákliosz befogadván, letelepülési helyül Thesszaloniké tartományban lévő Szérbliát adta, mely attól kezdve kapta ezt az elnevezést.”

E fenti idézet kapcsán már A Szlávok apostola c. fejezetben is kimondtuk, hogy ez a bizonyos „fitestvér”, aki atyja halála után a testvérbátyjával folytatott trónutódlási harcokban alulmaradva Hérakleiosz császárhoz menekült, valójában nem más volt, mint krónikáink Csaba királyfia. Ha azonban ez igaz, akkor könnyen belátható, hogy Hérakleiosz császár krónikáink Honoriusával azonosítható. Hérakleiosz tehát Csaba királyfi anyai nagyatyja, mégpedig a 600-as évek idősíkjára elcsúsztatva. Különösen érdekes, hogy Hérakleiosz idején a birodalom jellege gyökeresen megváltozik. A Wikipédia a Hérakleiosz bizánci császár címszó alatt a következőket írja:

„Hérakleiosz uralkodása nem csak közigazgatási és katonai szempontból volt fordulópont a történelemben, hanem ekkor vált a Keletrómai Birodalom ténylegesen is Bizánci Birodalommá kulturális értelemben. Eddig ugyanis az államigazgatás és a hadsereg a népesség által egyáltalán nem beszélt, és az egyházi életben sem használt latin nyelvet használta, de a császár végre teljessé tette a hellénizálódást. Jellemző a helyzetre, hogy néhány generáció múlva a latintudás ritkaságszámba ment Bizáncban.”

Mivel Attila ezt a neki behódolt császárt honorbirtokosává, Szekiz-Munduzzá, annak birodalmát pedig Kosztan-Tinijjévé (azaz szkíták tulajdonává) tette, így egy csapásra érthetővé válik, hogy Hérakleiosz idején miért változott meg annyira a keleti birodalom jellege. Attila kardja lesújtott a Római birodalomra és megszüntette azt. Így az egyes birodalomrészek a római elnyomás alól felszabadulva visszanyerhették önálló sajátosságaikat. Ezért hellénizálódott olyan hirtelen Bizánc, ezért lehetett, hogy néhány generáció múlva már ritkaságszámba ment keleten a latintudás, és ezért szűntek meg a latin titulusok is Hérakleiosz idején:

„Hérakleiosz a titulatúrát is lecserélte görögre. Az eddig több elemből összerakott császári cím – imperator, caesar, augustus – helyett hivatalosan is az addig informálisan használt görög baszileusz lett a császár megnevezése. Hérakleiosz két fiát, Konstantint és Héraklonaszt is baszileusszá tette.”

A fenti idézetben érdekes megfigyelni, hogy Hérakleiosz a két fiát is baszileusszá tette. Héraklonasz valószínűleg Hérakleiosz valódi, vér szerinti fia volt. Gyanúm szerint azonban a szintén baszileusszá tett Konstantin nem a fia lehetett Hérakleiosznak, hanem az unokája. Mégpedig az a „fitestvér”, aki a testvérbátyjával folytatott sikertelen küzdelmeit követően Hérakleioszhoz menekült. Ez a Konstantin név rendkívül árulkodó. Mivel A Kőszikla c. fejezetben kimutattuk, hogy e név eredeti jelentése „Hunisztán uralkodója”, így igen valószínűnek tűnik, hogy ez a Hérakleiosz által társuralkodóvá emelt Konstantin valójában nem más, mint Csaba.

Ha jobban megvizsgáljuk Hérakleiosz korát, teljesen egyértelművé válik, hogy magával a hun korszakkal állunk szemben:

„Hérakleiosz trónra lépésekor a Keletrómai Birodalom olyannyira szörnyű helyzetben volt, hogy a császár fontolgatta, hogy áttelepül Karthágóba, tervéről csak a pátriárka és a főváros népe nyomására tett le.

A kincstár kiürült a folyamatos háborúskodásban, így újabb zsoldosokat sem lehetett felfogadni. 602 óta a szlávok nagy számban özönlötték el a Balkánt, szárazföldön Athénig, a tengeren Krétáig nyomulva. Velük ellentétben a Dunától északra megtelepedett avarok tartós hódítás helyett folyamatos rabló, dúló portyákkal gyengítették nyugat felől a Római Birodalom örökösét.

Keleten sem volt jobb a helyzet. Egy ideiglenes kaiszareiai sikert (611) leszámítva az Újperzsa Birodalom nyomasztó fölénye érvényesült a térségben. 613-ban aztán a nagykirály döntő vereséget mért Bizáncra Antiokheia mellett, amit gyors előrenyomulás követett: a perzsák bekebelezték Örményországot, meghódították a szíriai Damaszkuszt és az anatóliai Tarszoszt, 614-ben pedig Jeruzsálem is elesett. Ez óriási morális veszteség volt, főleg hogy a Szent Sír fölé emelt templomot felgyújtották, és II. Huszró megszerezte a Szent Keresztet.

615-től kezdve a perzsák egyre messzebb hatoltak Konstantinápoly felé. Helyőrség vonult be Khalkédónba, a Boszporusz partján, és egy alkalommal még a fővárost is megostromolta a keleti had. Nem így Egyiptom, amely 619-től kezdve került mind nagyobb mértékben perzsa uralom alá, megrendítve ezzel a Bizánci Birodalom gabonaellátásának alapjait. 617-ben maga a császár is majdnem merénylet áldozata lett Hérakleia mellett, amikor találkozott az avarok kagánjával.”

Hérakleiosz tehát nagyon nehéz helyzetbe került. Két irányból is félelmetes ellenséggel kellett szembenéznie. Észak felől az avarok tartották nyomás alatt a birodalmat, kelet felől pedig az előrenyomuló perzsák. Ha tudjuk azt, hogy mindezek az események valójában a hunok bejövetele idején zajlottak le, és tudjuk, hogy az északról támadó „avar kagán” valójában maga Attila volt, akkor lehetőségünk nyílik jobban megérteni és összefüggéseiben is megvizsgálni Attila korát.

Amire most a hangsúlyt tenném, az a Hérakleiosz által vívott kétfrontos háború. Bizánc északon az avarokkal küzd, keleten pedig a perzsákkal. Ha most gondolatban visszarepülünk az általunk beazonosított legkorábbi idősíkra, ahol a hun bejövetel 168-ban történik és a birodalom élén Marcus Aurelius áll, akkor megdöbbentően hasonló kép tárul elénk. A Havas László, Hegyi W. György és Szabó Edit szerzők által írt Római történelem c. munka a Marcus Aurelius és Lucius Verus császársága (161-180) c. fejezetében beszámol arról, hogy mindössze néhány évvel a 168-as dunai események előtt a pártusok háborút indítottak Róma ellen. Ez a pártus háború úgy tűnik fel a történelemkönyvek lapjain, mint a különböző barbár népek (markomannok, quádok, szarmaták, vandálok, jazigok és gótok) nagy Róma elleni háborújának közvetlen előzménye:

„Antoninus Pius halálhírére 161 őszén IV. Vologaeses parthus uralkodó seregével betört Armeniába, majd Elegiánál megsemmisítve Cappadocia legátusának ellenük felvonuló három légióból álló seregét, benyomult a Római Birodalomba, s rövidesen Syria nagy részét is megszerezte. A parthusok elleni hadjárat vezetése Lucius Verus feladata lett, aki a tél folyamán szervezett expedíciós sereggel 162 tavaszán Syriába vonult. A hadviseléshez azonban nem igazán értett, és a háború se igazán érdekelte. Főhadiszállását mélyen a háború helyszíne mögött rendezte be, és a hadvezetést a tapasztalt, syriai származású parancsnokra, Avidius Cassiusra bízta.”

Tehát közvetlenül azelőtt, hogy északon felbukkantak a markomannok, szarmaták és gótok (értsd: hunok), keleten a pártusok részéről támadás érte a birodalmat. Róma harapófogóba került. Évszázadokon keresztül csupán egyfrontos háborút vívott a pártusokkal, most azonban egy teljesen új frontvonal nyílt meg a Balkánon. Meggyőződésem szerint ez okozta Róma vesztét. A pártusok ugyanis ráébredtek, hogy ha csak egyetlen oldalról támadják Rómát, akkor sohasem tudják legyőzni azt. Attila vezetésével tehát egy óriási átkaroló hadműveletbe kezdtek, s a Fekete tengert észak felől megkerülve a dunai tartományokat kezdték pusztítani. Ez volt tehát az a világpolitikai közeg, amelyben Attila grandiózus hadjáratai lezajlottak. A kétfrontos harc a római haderő teljes összeomlását eredményezte. Attila seregei végigsöpörtek a birodalom Földközi tengertől északra fekvő tartományain és mindenütt véget vetettek Róma uralmának. Fontos azonban tudni, hogy Attila hadjárataival nagyjából egyidejűleg a keleti fronton is elkezdődött a pártusok expanziója, akik hamarosan benyomultak Szíriába és súlyos veszteségeket okoztak Rómának. Jelen gondolatmenetünk szempontjából most erre a pártus expanzióra helyezném a hangsúlyt.

Érdekes megfigyelni, hogy a 168-as események idősíkján a pártusok támadása Szíriában elakad. A rómaiak állítólag megállítják a pártusok előretörését és ellentámadásba kezdenek. Ha azonban tudjuk, hogy ezek az események lényegében azonosak a Hérakleiosz császár uralkodása idején történt eseményekkel, akkor világossá válik, hogy szó sincs erről. Hérakleiosz idején ugyanis a perzsák Szíria elfoglalása után tovább nyomultak dél felé és 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet is. Tudjuk jól, hogy ekkor vitték magukkal Perzsiába a Szent Keresztet, s Heribert Illig elmélete szerint ekkor vette kezdetét a fiktív korszak. A perzsák azonban nem álltak meg Palesztinában sem, hanem tovább folytatták támadásaikat. 619-ben Egyiptomot is uralmuk alá vetették. A korábban idézett Wikipédia szócikk így ismertette ezeket az eseményeket:

„615-től kezdve a perzsák egyre messzebb hatoltak Konstantinápoly felé. Helyőrség vonult be Khalkédónba, a Boszporusz partján, és egy alkalommal még a fővárost is megostromolta a keleti had. Nem így Egyiptom, amely 619-től kezdve került mind nagyobb mértékben perzsa uralom alá, megrendítve ezzel a Bizánci Birodalom gabonaellátásának alapjait.”

Mint ahogy Attila véget vetett az üldöztetéseknek a Balkán félszigeten, Galliában és Itáliában, úgy ez a pártus-perzsa előrenyomulás volt az, amely felszámolta a keresztényüldözéseket Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban. Nyilvánvaló, hogy ez a tény a térségben élő keresztények (köztük az alexandriai kopt keresztények) számára óriási jelentőséggel bírt. Ekkor azonban egy tragikus fordulat következett be. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor A magyar krónikák és a kitalált középkor c. könyvemet írtam, már említést tettem erről a fordulatról:

„A perzsák hódításaik során Egyiptomban megismerték a Koránt, és vele az iszlámot is, így nyugat felé törve azt is vitték magukkal Spanyolországba.”

Vagyis az a perzsa sereg, amely Attila hadjárataival egy időben (!) Róma ellen indult, majd Szírián és Palesztinán keresztül 619-ben eljutott Egyiptomba is, később már iszlám seregként folytatta tovább nyugat felé vezető útját! Ez az iszlámmá lett perzsa sereg volt az, amely az észak-afrikai tengerpartok mentén haladva eljutott a Gibraltári tengerszorosig és Miramammona szultán vezetésével átkelt Hispániába. Hogy ez a Hispániát elárasztó mohamedán sereg valóban azonos volt a Rómát támadó perzsákkal, azt már Heribert Illig is megfogalmazta a Kitalált középkor c. könyvében:

„Világossá válik a művészettudomány azon rejtélye, hogy Spanyolországban miért található az arabnál jóval több perzsa-szír elem. (…) Már nem kell azon csodálkoznunk, hogy miként sikerülhetett a néhány oázisból származó kisszámú arabnak ilyen eredményesen megtámadnia Spanyolországtól az Indusig koruk valamennyi nagy birodalmát; ez a perzsa seregekről inkább feltételezhető.”

Egy olyan kép kezd tehát kibontakozni előttünk, ahol a hunok és a pártusok (perzsák) egyszerre, egyidejűleg indítottak egy összehangolt kétfrontos támadást Róma ellen. Attila seregei a birodalom Földközi tengertől északra fekvő területeit szabadították fel, míg a pártus-perzsa seregek a Földközi tengertől délre elterülő tartományokat. A perzsák azonban útközben megismerkedtek az ariánus-iszlám tanokkal és onnantól kezdve teljesen más szellemiséget képviseltek és terjesztettek. Egy olyan eszmeiséget, amellyel az Európában harcoló hunok nem tudtak azonosulni. Emlékezzünk vissza, hogy krónikáink leírása szerint Attila a pápával való találkozása után hogyan fordult vissza Ravennába és hogyan távolította el annak ariánus érsekét! Ez lehetett hát az oka annak, hogy a perzsa haderő előrenyomulását éppen az Attila által odaküldött hun csapatok állították meg Hispániában. E két Róma ellen harcoló és kezdetben még szövetséges entitás között egy olyan vallási szakadás keletkezett, amely végül szembefordította és ellenségekké tette őket.

De itt érthetjük meg azt is, hogy Attila élete vége felé miért tervezgette, hogy átkel a tengeren, és meghódítja Egyiptomot, Asszíriát és Afrikát. Azért, mert pontosan tudta, hogy az eredeti terv Egyiptom elfoglalása után félresiklott. Tudta, hogy a kezdetben még vele szövetséges perzsák az iszlám befolyása alá kerülve az antikrisztusi (ariánus, antitrinitárius) eszmeiség agresszív terjesztőjévé váltak. Ezt szerette volna megfordítani, ezt a félresiklást akarta korrigálni:

„Délt, nyugatot, északot és keletet széltében-hosszában uralma alatt tartván, azt forgatta elméjében, hogy átkel a tengeren, és meghódítja Egyiptomot, Asszíriát és Afrikát.”

Idő előtt bekövetkezett halála azonban meggátolta ebben. Egyiptom, Asszíria és Afrika végleg az iszlám martalékává vált. Figyeljük meg: ha mi számolunk a több különböző idősíkra elcsúsztatott, de lényegében mégis azonos eseményekkel és tudjuk, hogy 168-ban ugyanazok az események zajlanak, mint a hatszázas évek elején, akkor egy teljesen konzisztens és koherens történelemképet kapunk, ahol érthetővé válnak a történések, minden szép és logikus rendbe fejlődik fel és nyoma sincs többé annak az érthetetlen és értelmetlen kuszaságnak, ami az akadémikus tudományosság által képviselt hamis történelemképből árad.

Most azonban térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz. A kérdés, melynek vizsgálatára jó néhány bekezdéssel korábban vállalkoztunk így szólt: Hogyan került a pártusok időszámítása Egyiptomba? Miért vették azt át a kopt keresztények és miért használják azt a mai napig is? Úgy gondolom az imént kifejtett összefüggések ezekre a kérdésekre már meg is adták a választ. A pártusok időszámítása az Attila hadjárataival nagyjából egyidejűleg kibontakozó pártus-perzsa előrenyomulás során került Egyiptomba. Mivel a pártusok úgy érkeztek meg, mint egyfajta felszabadító hadsereg, amely végre véget vetett a tetrarkhák által indított borzalmas üldöztetéseknek, ezért ez az eseménysorozat érthető módon óriási hatást gyakorolt az itt élő keresztényekre. Ez volt tehát az a történelmi pillanat, amikor a kopt keresztények megismerték az őket felszabadító pártusok időszámítását és adoptálták azt.

Néhány bekezdéssel korábban azzal a feltételezéssel éltem, hogy a pártusok időszámítása azért lett Egyiptomban ANNO MARTYRUM, mert a pártus népnévnek léteztek olyan alakváltozatai is, amelyben a kezdő P hang átesett a P-B-M hangváltozáson. Vegyük azonban észre, hogy még abban az esetben is nevezhették a kopt keresztények mártír kornak a pártusok időszámítását, ha ez a korábbi okfejtésem esetleg elhibázott volt! Hiszen a pártus seregek megérkezése éppen az üldöztetéseknek vetett véget! Így az akkor megismert és adoptált időszámítást teljes joggal nevezhették mártír kornak. Nem azért, mert ez az időszámítás az üldöztetések végétől vagy annak kezdetétől indult volna, hanem mert azok hozták magukkal, akiknek a megérkezésével lezárultak az üldöztetések. Nem tudom, hogy a két magyarázat közül melyik a helytálló. De akármelyikből indulok is ki, a mártír kor így is meg úgy is a pártusokhoz kötődik. Annak semmi köze Diocletianus császár trónra lépésének évéhez.

Tudom, hogy sokak számára nehezen emészthető mindaz, amit e három részes fejezetben feltártunk. Legfőképpen az a módszer tűnhet szokatlannak, amelyet logikai okfejtésünk során követtünk. Sokan most talán úgy vélik, hogy nem volna szabad különböző idősíkokat összemosni egymással. Nem volna szabad párhuzamba állítani Hérakleiosz korát és Marcus Aurelius korát. Különösen furcsa lehet egyesek számára, hogy e két különböző korszak összefésülésével egy harmadik korszak, nevezetesen a hun bejövetel korának eseményeit próbáljuk megfejteni. Vegyük azonban észre, hogy csak ez az egyetlen út járható! Ha a célunk a valós történelmi események rekonstruálása, akkor csak ezt az egyetlen módszert követhetjük.

Ha ugyanis van igazság abban az állításban, hogy 532 fiktív év terheli időszalagunkat, akkor ez azt is jelenti egyben, hogy 168-ban ugyanaz történt, mint Kézainál 700-ban. A kettő között pedig nincs semmi! Amit különböző krónikák e közbülső időszak történelméről elmesélnek, az ugyanannak az egyszeri eseménysorozatnak a száz és ezerféleképp történő újragondolása, más és más szempontok szerinti megközelítése, unalomig ismételgetve a hun történelem szinte felismerhetetlenné tett eseményeit. Mivel a valóságban csak a hun korszak eseményei zajlottak le ebben a problémás hat évszázadban, ezért a történelemhamisítók is csak ennek a korszaknak a valós eseményeit tudták alapul venni műveletükhöz. Mi tehát nem tehetünk mást, mint azt, hogy megvizsgáljuk valamennyi gyanús idősíkot. A hun történetnek ugyanis vannak olyan aspektusai, amelyeket az egyik idősík eseményei világítanak meg jobban, és vannak olyanok, amelyeket a másikéi. Csak az összes idősík eseményeinek együttes vizsgálatával és gondos összehasonlító elemzésével lehetséges a valós történések rekonstruálása.

Mindezek után még néhány gondolatot hadd osszak meg a Kedves Olvasóval. Tizenkét éve kutatom ezt a témát. Tizenkét évvel ezelőtt botlottam bele Heribert Illig különös állításaiba és akkor szembesültem először krónikáink soha senki által meg nem vizsgált időrendi abszurditásaival. A hivatalos tudományosság ezekre az időrendi furcsaságokra semmiféle értelmes és elfogadható magyarázattal nem szolgált. Nem hogy válaszokat nem kaptunk tőlük teljesen jogos kérdéseinkre, de még a probléma létezésének elismeréséig sem jutottak el! Krónikáink időrendjét egyetlen unott vállrándítással intézik el mind a mai napig. Mivel az általuk adott magyarázat (illetve a magyarázat teljes hiánya) nem elégített ki, így informatikus létemre magamnak kellett a dolog végére járnom.

Ez alatt a tizenkét év alatt folyamatosan gyűltek az adatok, egyik történelmi párhuzamosság a másik után mutatta meg magát. Eltagadott történelmünk igazságai szép lassan feltárultak. A kutatás kezdeti szakaszában még nagyon sok volt a bizonytalanság és még több a kérdés. Mennyi fiktív év terheli időszalagunkat? Vannak-e egyáltalán fiktív évek vagy csupán a középkor kronológiája kuszálódott össze? Milyen egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek játszhattak szerepet a probléma előidézésében? Mi volt a hamisítás pontos célja? Kik voltak az elkövetői és kik lettek a kárvallottjai? Hogyan lehetett mindezt észrevétlenül kivitelezni?

Természetesen az eltelt évek alatt akadtak zsákutcának bizonyuló lehajtók, voltak elhibázott, elhamarkodott következtetések, könnyelmű kijelentések. Ezeket idővel igyekeztem korrigálni és pontosítani. Évről évre, fejezetről fejezetre egyre csak tisztult a kép. Mégsem éreztem soha azt az elmúlt tizenkét év alatt, mint amit most, e háromrészes fejezet megírása után érzek: talán megvan a megoldás! Talán sikerült egy logikus és érthető magyarázatot találni az időrendi problémák keletkezésére. Egy olyan magyarázatot, amely szinte minden korábban általunk felállított kritériumnak megfelel. Ami túlságosan is sok dolgot tesz egy csapásra érthetővé. Amiből krónikáink szinte valamennyi furcsa dátuma levezethető. Igen, talán sikerült megfejteni a rejtélyt.

A hangsúly azonban éppen ezen a szón van: talán! Lehet, hogy egyesek számára ez túlzott óvatoskodásnak tűnik, de valahol mélyen legbelül még mindig nem zárom ki, hogy egyáltalán nincsenek fiktív évek az időszalagon. Noha szinte minden általam megértett összefüggés az ellenkezőjét mondja ennek, továbbra is nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy csak a történelmi kronológiával van baj, nem pedig a Krisztus születése óta eltelt évek számával. A kutatás tehát nem ért véget. Mindaddig folytatódik, amíg kételyek gyötörnek, amíg bizonytalanság van bennem, amíg az Igazságot színről színre meg nem látom. Addig azonban gyarló, de igazságkereső emberként én is fenntartom magamnak a tévedés lehetőségét!