Szkítiától Maghrebig

A kitalált középkor elméletével ismerkedők számára az első és egyben legnehezebb akadályt az elmélet alapjainak megértése, a naptárhamisítás mibenlétének értelmi megragadása okozza. Ez érthető is, hiszen egész eddigi történelemképünk egy szakadatlan és folyamatos időszalag meglétét feltételezte, melyben nincsenek sem ugrások, sem duplikált szakaszok, sem pedig kisebb nagyobb megszakítások. A zavarodottság jól látszik azon tanulmányok és cikkek sokaságából is, amelyek az elmélet ismertetésekor rendre ellopott vagy eltűnt évszázadokról beszélnek, holott ennek épp az ellenkezőjéről van szó, vagyis arról, hogy valakik valamikor egy minden valóságalapot nélkülöző fiktív korszakot csempésztek be időszámításunkba. Sokkal inkább fölös évszázadokról kellene tehát beszélnünk, semmint eltűnt vagy ellopott évszázadokról.

Akik azonban sikeresen túltették magukat a megértés kezdeti nehézségein általában mindjárt a következő kérdéssel rukkolnak elő: Mikor volt a magyar honfoglalás? A fiktív századok elméletének fényében hogyan módosulnak nemzetünk kárpát-medencei történetének kezdő dátumai? A kérdés indokolt, hiszen a kitalált évszázadok Attila halála és a magyarok második bejövetele közé lettek betoldva, mégpedig azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az Európába érkező és itt letelepedő magyarságot történelemtudatilag elválasszák attól a hun néptől, amely a Krisztus utáni V. században Attila vezetésével megsemmisítő csapást mért az ókori Rómára. A római restaurációs törekvések érdekében, vagyis azért, hogy a kontinens „hun katasztrófa” utáni újjászervezése, politikai újraegyesítése mielőbb megtörténhessen, a második magyar bejövetel dátumát évszázadokkal későbbre tolták, minél messzebbre Attilától és annak hun népétől. Olyan késői dátumra tették, amilyen későire az ókorból örökölt, és egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek közötti különbségeket kihasználva csak lehetett. Jogos tehát a kérdés: Valójában mikor volt nemzetünk Kárpát-medencébe történő második bejövetele?

Hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, mindenekelőtt fel kell elevenítenünk, hogy milyen események történtek honfoglalásunk évében, milyen szövetségek formálódtak 895-ben, mi volt az a világpolitikai közeg, amely lehetővé tette Árpád népének ismételt bejövetelét. Ha ugyanis azt tapasztaljuk, hogy időszalagunk valamely néhány évszázaddal korábbi pontján a 895-ik évihez feltűnően hasonló helyzet bontakozik ki, hasonló szövetségkötések történnek, és az események láncolata is feltűnő egyezést mutat a honfoglalásunk körüli történésekkel, akkor joggal gyanakodhatunk, hogy megtaláltuk honfoglalásunk eredeti időbeli helyét. Hóman Bálint Magyar Történetében a következőket olvashatjuk:
"Bölcs Leó még 894-ben szólította fel a magyarokat a bizánci seregen győzedelmeskedő Simeon bolgár cár megtámadására. Árpád és Kusán, vagy Kusaly magyar vezérek hamar megegyeztek Szklérosz Nikétasz bizánci követtel és Árpád fiának, Leventének vezérlete alatt nagyobb sereget küldtek bolgár földre. A magyar harcosokat görög hajók szállították fel a Dunán a bolgár határra, mialatt a császári sereg dél felől nyomult Bolgáriába. Levente teljes győzelmet aratott Simeon fölött. Elfoglalta fővárosát, a Duna alsó szakaszához közel fekvő Pereszljavecet és lovasaival végigdúlta egész Bolgáriát, rengeteg foglyot ejtett, nagy zsákmányt szerzett. De a győzelem nemsokára vereségre fordult. Simeon szorultságában különbékét ajánlott a császárnak, ki barbár szövetségeseit rútul cserbenhagyva, nemcsak seregeit vonta vissza, hanem a magyarok átszállítására küldött hajókat is hazarendelte. Simeon most már teljes erővel támadt Leventének a győzelem után gondtalanul táborozó seregére s azt véres harcban tönkreverte. A hajóitól megfosztott magyar sereg maradványai nagy nehezen átvergődtek a Dunán, de Etelközön már nem találtak otthonukra. Mialatt ők bolgár földön vívták kemény harcukat, Árpád fejedelem, az otthon maradt magyarokra támadó besenyők elől kitérve, népével együtt felkerekedett és nyugat felé költözött. (…) A besenyők Volga-Don-vidéki törzseire nehezedő nyomás hatása alatt az egész törzsszövetség nyugatnak indult, a Dnyeperig nyomult, majd hírt véve a magyar sereg színejavának távollétéről, e folyón is átkelt és az etelközi magyarokat támadta meg, vészes pusztulást okozva soraikban.”Padányi Viktor Dentumagyaria c. könyvében Hómannal vitatkozva a következőket írja:

„A magyar történettudomány »besenyő-komplexuma« akkor jött létre, mikor Konstantinos Porphyrogenitos olyan sokszor idézett munkájában az ide vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig »besenyő-komplexum« történelmünkben nem volt. Besenyő-katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Regino prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték, és a magyar honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt. Így adja elő Hóman és természetesen így adja elő Eckhardt Ferenc is.
Ennek a mi »hivatalos« nemzeti tudományunkban a vogul gyökökkel egyforma népszerűségű elméletnek mindössze két alátámasztása van. Az egyik a puszta tény, hogy őseink elhagyták a Don-Dnyeper közét, a másik Konstantinos jelzett közlése. E kettőn kívül sehol, semmi néven nevezendő, sem közvetlen, sem közvetett bizonyítéka bármiféle »besenyő-futásnak« nincs. Regino prumi apát nem tud magyar vereségről.”
„Besenyő »hadjárat« nem volt, sőt nem is lehetett. Az, ami volt és lehetett, a Kárpát-medencébe költözést nem válthatta ki. A magyar törzsszövetség semmi esetre sem támadás következtében és támadás alatt szállta meg a Kárpát-medencét, ilyesmi egyszerűen fizikailag lehetetlen. Néhány száz vagy néhány ezer besenyő határőr improvizált támadása a nagy vállalkozás százezres arányaihoz képest olyan jelentéktelen esemény, hogy középkori krónikáink 180 évvel később nem is emlékeznek rá. Konstantinosz császár is csak egy emberöltővel a honfoglalás után besenyő dicsekvésből szerez róla tudomást és Botond hadjáratainak nyomasztóan Bizáncra nehezedő árnyékában, sovány vigaszként, jól esik neki feljegyeznie. A »besenyő támadásnak« és a Kárpát-medencébe való »menekülésnek«, mint történelmi elméletnek, ez a feljegyzés az egyetlen alapja. Történettudományunk Bach-korszak óta ragyogó csillagai aztán kapva-kaptak rajta és elméletet építettek rá.”Götz László a Keleten kél a Nap c. munkájában csatlakozik Padányi Viktor véleményéhez és főleg Bartha Antal, Fodor István és Györffy György munkáit kritika alá vetve vitába száll a „meneküléselmélet” híveinek álláspontjával. Kárpát-medencei hazánk birtokba vétele szerinte sem lehetett egy besenyőktől elszenvedett megalázó vereség mellékterméke, sokkal inkább egy alaposan megtervezett, diplomáciailag jól előkészített és fölényes biztonsággal végrehajtott honszerző hadművelet eredménye. Götz László a könyvében világossá teszi, hogy ami a honfoglalás menetét és a besenyő támadás súlyát illeti, Harmatta Jánossal ért egyet, akinek idézi is a Magyar Tudomány 1990/3. számában megjelent A magyarság őstörténete c. tanulmányát:
„A megfelelő pillanat 895-ben következett be, amikor a bolgárok és Bizánc között háború tört ki és a bizánciak katonai segítséget kértek a magyaroktól.

 A Kárpát-medence elfoglalására kidolgozott magyar hadműveleti terv a politikai és katonai helyzet és erőviszonyok pontos ismeretén alapult. A magyar haderő legfeljebb 1/5 része – a kabarok csapatai, mintegy 3–4000 lovas harcos – Árpád fiának, Liüntikának (Levente) parancsnoksága alatt a bizánci flotta segítségével átkelt az Al-Dunán és a bolgár állam központját támadta meg. Ez azonban csak színlelt támadás volt, s csak azt a hadászati célt szolgálta, hogy a bolgárokat megakadályozza a Kárpát-medencében a Dunától keletre fekvő területeik védelmében. Ugyanakkor a magyar főerők – 16–17 000 főnyi lovas hadsereg – Árpád fejedelem vezetése alatt a törzsek egész népével és állatállományával a magyar csapatok nyugati hadjáratain már korábban is használt útvonalon, a Vereckei-szoroson keresztül behatolt a Kárpát-medencébe s azt több hadművelettel elfoglalta.

Liüntika három győztes ütközet után visszavonult a bolgár területről és megkezdte csapataival a behatolást Erdélybe. Ekkor Symeon, a bolgár uralkodó, akinek valamilyen katonai sikerre volt szüksége, hogy a bizánciakkal szemben tárgyalási pozícióját megerősítse, besenyő segítséggel rajtaütött a kabarok még visszamaradt népén és a szállásaikat védő hátvéden, s feldúlta a jórészt már kiürített kabar szállásokat, majd a besenyőkkel együtt sietve visszavonult. Ennek a bolgár–besenyő portyának, amelynek sikerét Symeon a bizánciakkal folytatott tárgyalásokon érthető okokból alaposan felnagyította, semmi hadászati jelentősége nem volt a magyar honfoglalás szempontjából.”Götz László a következő kommentárt fűzi Harmatta fenti soraihoz:
„Nem kevés csodálkozással kell tudomásul vennünk, hogy hogy Harmatta fent idézett leírása mindenben megfelel annak a honfoglalásról alkotott – a számbavehető egykorú források adatai alapján logikusan kikövetkeztethető – képnek, amelyet annak idején, immár tizenegy évvel ezelőtt Fodor István, illetve pontosabban Györffy György nézeteivel vitába szállván magunk is részletesen kifejtettünk. Szinte hihetetlen, de tény, hogy Harmatta végre leszált a »besenyő-futás« több mint egy évszázada agyonhajszolt vesszőparipájáról, sőt még azt is hajlandó elismerni, hogy a honfoglaló magyarok értettek valamicskét a hadvezetéshez és nem külön-külön támadták meg Bolgária központi balkáni területeit (Györffyék szerint 894-ben) és kárpát-medencei tartományait (Györffy és Fodor szerint 895-ben), hanem a két hadjárat egyidejűleg, 895-ben zajlott le.”Majd néhány oldallal később így folytatja:
„Györffy ugyanis – szintén Harmatta János fentebb ismertetett dolgozatának állásfoglalásával szöges ellentétben – változatlanul azt állítja, hogy Levente bolgár hadjárata 894-ben zajlott le és Árpád 895-ös honfoglaló hadjáratától független volt. Ugyanígy továbbra is azt a nézetet vallja, hogy a besenyő támadás katasztrofális méretű volt, és a honfoglalást lényegében a besenyők elől való fejvesztett menekülésként értékeli.”Elnézést kérek az olvasótól a hosszúra nyúlt idézetek miatt, de mint majd látni fogjuk további vizsgálódásaink szempontjából rendkívül fontos, hogy részletesen felidézzük honfoglalásunk körülményeit, és az azzal kapcsolatos egyes eltérő véleményeket. Összefoglalva röviden elmondhatjuk, hogy honi történelemkutatásunk mindkét nagy irányzata, a hivatalos éppúgy, mint a délibábosnak mondott, honfoglalásunkat a 894-896-os bolgár-bizánci háború kontextusába helyezi. Mindkét irányzat képviselői egyetértenek abban, hogy a bolgár-bizánci háború részeként szövetségkötések előzték meg Árpád népének bejövetelét. Az első szövetség Bizánc és a magyarok között köttetett. Bölcs Leó császár azért, hogy a bolgárok támadását kivédje, szövetséget kötött a magyarokkal, akik e szövetség jegyében Árpád fiának, Leventének vezetése alatt megtámadták a bolgárokat. A másik szövetséget Simeon bolgár cár kötötte a besenyőkkel. A célja az volt, hogy a magyarok támadását kivédje, és a bizánciakkal folytatott béketárgyalásokon saját tárgyalási pozícióját erősítse. A magyarok ellen irányuló állítólagos besenyő támadásra e szövetség jegyében került sor.

Nos, az eddig elmondottakkal kapcsolatban még teljes is volna az egyetértés történészeink között, a besenyő támadás jelentőségéről azonban komoly viták dúlnak. A hazai akadémikus történetírás általában azzal az alig palástolt szándékkal emlegeti fel a besenyő támadás történetét, hogy Árpád népének bejövetelét egy barbár horda fejvesztett meneküléseként állítsa elénk. Miközben honfoglaló eleinktől igyekeznek elvitatni a Kárpát-medence elfoglalásához szükséges legelemibb hadvezetési ismereteket is, azonközben olyan nyugtalanító kérdéseket hagynak válasz nélkül, hogy ez a véres fejjel menekülő „horda” alig valamivel később hogyan volt képes kalandozó hadjárataival rettegésben tartani egész Európát? Hogyan tudott itt egy ezeregyszáz éven keresztül fennálló és hosszú ideig nagyhatalmi státuszt élvező országot alapítani? Milyen erejű volt valójában a besenyők támadása? Lehetett-e egy ilyen támadás honfoglalásunk közvetlen kiváltó oka?

Továbbá – amint az a Götz László könyvéből vett idézetekből is jól látszik – arról is vita folyik, hogy Levente bolgárok ellen irányuló al-dunai hadjárata és Árpád honfoglaló hadjárata egyidejűleg történt-e. A hivatalos történelemkutatók egy része (Györffy és Fodor) úgy véli, hogy e két hadjárat nem egyidejűleg, sőt, nem is egyugyanazon évben történt, s valójában e két hadjáratnak egymáshoz semmi köze sincsen. Ezzel ellentétes véleményt fogalmaz meg Harmatta János és Götz László, akik szerint mindkét hadjáratra 895-ben, azaz nagyjából egyidejűleg került sor. Götz úgy látja, hogy Levente al-dunai hadjárata és Árpád honfoglaló hadjárata egyetlen nagy átkaroló hadművelet részét képezte, melynek célja a bolgárok tiszántúli és erdélyi tartományainak a bolgár központi területektől való elvágása volt a Kárpát-medence könnyebb birtokba vétele érdekében.