Szkítiától Maghrebig

2018 januárjának legelső napján egy érdekes üzenetet találtam elektronikus postaládámban. Az üzenet írója egy bizonyos Éva volt, aki levelével a Gutkeled nemzetségről írt gondolataimhoz szeretett volna egy újabb adalékot szolgáltatni. Ahogy azonban az ilyenkor lenni szokott, ez a rövid, néhány soros üzenet tartalmazott egy szinte csak mellékesen, zárójelben odavetett szót, egy nevet, ami később gondolatok és új felismerések egész lavináját indította el bennem, és hatalmas megerősítését jelentette mindannak, amit a keresztény Európa hun kezdeteiről a korábbi fejezetekben feltártunk. Ez a név nem más volt, mint egyik településünk neve: Kunágota.

Amikor logikai okfejtéseim során eddig a pontig eljutottam, gondolatban újra hátraléptem néhány lépést és vetettem egy pillantást az egyre inkább kitisztuló képre. Amint eltagadott történelmünk lassan kirajzolódó mozaikját szemléltem, különös gondolatok indultak meg bennem. Vajon mi az esély arra, hogy két igen jelentős ókori időszámítás dátumai között éppen egy nagy húsvétciklusnyi különbség legyen? Hát lehetnek ekkora véletlenek? Valóban tálcán kínálta volna magát az arszakida és a diocletianusi időszámítások 532 éves különbsége? ... Vagy esetleg már önmagában ez a jelenség is mesterségesen lett előidézve, s a két időszámítás közötti egzakt húsvétciklusnyi távolság is a csalás következménye lenne?

Ekkor azonban - mint már oly sokszor - nyugtalanító gondolatok leptek meg. Kis híján elkerülte a figyelmemet, hogy egy ordító ellentmondás bújt meg a soraim között. Ez a fenti gondolatmenet ugyanis szöges ellentétben áll mindazzal, amit a korábbi fejezetekben feltártunk. Az Isten ostora és a tetrarkhák c. tanulmányban ugyanis világosan kimutattuk, hogy a hunok Attila idején történt első bejövetelének egyik legfontosabb kiváltó oka éppen a Diocletianus által elindított keresztényüldözés volt. Isten ostora éppen a keresztényüldöző tetrarkhákra sújtott le, s annak az egész kontinensre rátelepedő pusztító szuperhatalomnak vetett véget, amely a tetrarchia idején bestialitás tekintetében túlment minden határon.

Rendkívül hasznos, ha az ember választott témájának kutatása közben olykor megáll, hátra lép és messzebbről, mintegy madártávlatból is megszemléli az addig összegyűlt adatokból kirajzolódó képet. Ha nem akarunk elveszni a részletek között, ha nem akarunk leragadni jelentéktelen részletkérdéseknél és föl szeretnénk ismerni a mélyben húzódó lényegi összefüggéseket, szükséges, hogy néha lassítsunk és összegezzük korábbi eredményeinket. E gondolat jegyében döntöttem úgy néhány hónapja, hogy újra átolvasom eddigi írásaimat, újra végighaladok a bennük követett logikai ösvényen, hátha azok olyan új gondolatokhoz és új meglátásokhoz vezetnek, amelyek továbblendíthetik a kutatást.

Az előző fejezetben két sárkányölő hős legendáját tettük vizsgálat tárgyává, s személyük mögött a dicső Attilát, Isten ostorát fedeztük fel. Attila hőstetteit népmesénk Fehérlófia történetében örökítette az utókorra, melynek szimbolizmusát Beowulf óangol legendájában és a Báthoryak sárkányölő ősének, Vidnek a történetében is felismertük. Néhány szót azonban feltétlenül szólnunk kell még a történet egy olyan szereplőjéről is, akiről mindeddig keveset beszéltünk. Mégpedig magáról a legyőzött sárkányról. Korábban észrevettük, hogy ez a sárkány a Római birodalmat szimbolizálja. Azt a birodalmat, amely ráterjeszkedett Európa népeire és azokat rabságba hajtotta.

Gyakorta előfordul velem, hogy egy gyanútlanul megpiszkált téma túlnő eredeti szándékaimon, szinte önálló életre kel és teljesen átrajzolja mindazt, amit múltunk valamely szakaszáról addig gondoltunk. Néha csak érintőlegesen, mintegy mellékszálként akarok foglalkozni egy-egy kérdéssel, ám az mégis láncreakciót idéz elő és döbbenetes felismerések egész sorozatához segít hozzá. Ilyenkor hatalmába kerít egy különös érzés: valójában nem is én vagyok az, aki kutatom a történelmet, hanem maga a történelmi igazság az, amely keresi a lehetőséget, keresi az utat. A rést, melyen keresztül hosszú évszázadok hazugságai után végre napfényre törhet. Hiszen meg is van írva:

Lassan két évtizede is megvan annak, hogy egy rendkívül különös könyv került a kezem ügyébe. A könyv címe ez volt: Csodakút – Népmese, beavatás, álomfejtés, napút, mélylélektan, ezotéria. Akik engem közelebbről is ismernek, azok pontosan tudják, hogy soha semmi sem állt tőlem távolabb, mint éppen azok a dolgok, melyek e kötet alcímében felsorolást nyertek. Keresztyén életfelfogásommal ugyanis – amit még a debreceni Kollégium ódon falai között szívtam magamba – az efféle okkultizmus határát súroló témák kibékíthetetlen ellentétben állnak. Nincs ez másképp azóta sem és nem is hiszem, hogy ez az alapállásom a jövőben megváltozhatna.

Az első részben áttekintettük a Gutkeled nemzetség eredetével kapcsolatos különféle elméleteket és arra a megállapításra jutottunk, hogy azok rejtélyes módon mind ugyanabba az irányba mutatnak. Végül megállapítottuk, hogy a Nyáry Krisztina naplójában található verzió autentikusnak tűnik. Mindezek után vizsgáljuk meg kissé alaposabban is a naplóban található eredetmonda valós történelmi összefüggéseit. A Bárány Attila, Laszlovszky József, Papp Zsuzsanna szerzők által megjelentetett Angol-magyar kapcsolatok a középkorban c. munka az Angolszász hercegek a 11. századi Magyarországon c. fejezetében a következőképp ismerteti az eseményeket:

A 2012-es esztendő jelentős mérföldkőnek bizonyult a magyar múlt feltárásának útján. Az a háttérben folyó kutatás, amely az azt megelőző tíz évben kisebb-nagyobb intenzitással ugyan, de folyamatosan zajlott, végre elkezdte meghozni a gyümölcsét. A sok-sok gondolat, ami az évek során megindult bennem, ekkorra érett be. A kérdések, a kételyek és a látszólag egymásnak is ellentmondó adatok özönéből ekkorra kezdett kirajzolódni valami értelmes, valami logikus és ugyanakkor borzongtatóan magasztos: az eltagadott magyar múlt. Ennek körvonalai még homályosan derengenek, de máris konzisztens és koherens képet rajzolnak kárpát-medencei történelmünk kezdeteiről.

Az előző részben elvetett gondolatok után eszembe jutott, hogy a Tarih-i Üngürüsz milyen sokszor sietett már a segítségünkre. Az abban található különös módon leírt nevek már több alkalommal is továbblendítették a kutatást a holtpontról. Bizonyára emlékszünk, hogy a Tarih-i Üngürüszben közölt Tetrikusz név kapcsán jöttünk rá, hogy e név viselője egyszerűen tetrarkhosz volt. A Tarih-i Ügürüszben felbukkanó firenk népnév kapcsán vettük észre, hogy a frankok neve a varang és firenk formákon keresztül valójában nem más, mint várong – ungvár nevünk módosult alakja. Újra elővettem tehát a Tarih-i Üngürüszt, hátha most is segítségünkre lesz a megfejtésben.

Amikor a Nagy Konstantinról szóló fejezetet közzétettem, még magam sem gondoltam, hogy a téma, amelyet gyanútlanul megbolygattam, ilyen hatalmas. Eredetileg csak egyfajta mellékszálként akartam foglalkozni ezzel a kérdéssel, megemlítve, hogy e dicső keresztény uralkodó valójában nem más, mint a háromszázas évek koordinátarendszerének Aladárja. Később azonban, ahogy a témával kapcsolatos felismerések sokasodni kezdtek, úgy lett a Konstantin-kérdés egyre nagyobb és szerteágazóbb. Egyre világosabbá vált előttem, hogy nem egy jelentéktelen mellékszállal van dolgom, hanem az időrendi problémák eredendő okával, a hamisítások gyökerével.

2012 novemberében, Debrecenben, a Régről regélők... c. előadássorozat keretei között ismét lehetőséget kaptam, hogy legújabb kutatási eredményeimről beszámoljak. Ez volt az első olyan alkalom, amikor a Nagy Konstantinnal és Cirillel kapcsolatos gondolataimat szélesebb körben is kifejthettem. Az előadás után régi kedves barátom, egykori középiskolai évfolyamtársam, Gacsályi Csaba odajött hozzám és egy rendkívül érdekes gondolatot osztott meg velem. Elmondta, hogy szerinte nem lehet puszta merő véletlen az, hogy a keresztség során Attila mindkét fia ugyanazt a nevet kapta. Az általuk felvett Konstantin név talán valami módon az ő történelmi szerepükre, hun mivoltukra utal, esetleg konkrétan annak kifejezője, hogy mindketten Attila fiai voltak.

A most következő gondolatok akkor kezdtek megfoganni, amikor újra kezem ügyébe került Szádeczky-Kardoss Samu Az avar történelem forrásai c. munkája. A szerkesztő rendkívüli alapossággal gyűjtötte össze mindazokat a főleg bizánci szövegrészleteket, amelyek e rejtélyes koraközépkori népről tudósítanak. Mivel az avar korszak léte a kitalált középkor elmélete kapcsán alapjaiban kérdőjeleződött meg, ezért őszinte kíváncsisággal vetettem bele magam a források tanulmányozásába. Természetesen a bizánci szerzők írásainak újraolvasása rengeteg izgalmas tanulsággal szolgált, e mostani gondolatözönt mégis egyetlen szerző egyetlen sorának egyetlen szava indította útjára.

Ahogy azt A Nagy ciklus c. fejezetben láttuk, Antonio Bonfini még tudott olyan évkönyvekről, amelyek Attila galliai hadjáratát és Szent Orsolya mártíromságát Anterus pápasága és Maximinus császársága idejére tették. Mivel Anterus néven csak egyetlen pápa élt, és ő is csak mindössze másfél hónapig volt hivatalban, így viszonylag pontosan meg tudtuk határozni a hunok galliai hadjáratának évét. Annak a 236-os esztendőben kellett történnie. Észrevettük továbbá, hogy a korábban Aladárral azonosított Nagy Károly trónra lépésének 768-as dátuma éppen egy nagy húsvétciklusnyi távolságra van Anterus pápaságának 236-os évétől. Mindezek alapján azt a feltételezést fogalmaztam meg, hogy 532 fiktív évmennyiséggel kell számolnunk az időszalagon.

A szlávok kilétével kapcsolatos problémára az előző fejezetben egy merőben szokatlan és újszerű megközelítést alkalmaztunk. Azzal a feltételezéssel éltünk ugyanis, hogy a szláv népek valójában közeli rokonaink, a nagy szkíta-hun nemzet nyugati, azaz fehér ága. Láttuk, hogy a hunok bejövetele és Attila hadjáratai egyrészt ennek az Európában élő és római iga alatt nyögő szláv nemzetnek a felszabadítását célozták meg, másrészt pedig a Római Birodalomban újra fellángoló keresztényüldözéseknek vetettek véget.

Az utóbbi néhány tanulmány publikálása után magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a téma iránt érdeklődő olvasóközönség még a szokásosnál is jobban felélénkült. Számtalan kérdés, rengeteg megfontolásra váró új szempont, és a témákhoz kapcsolódó adalék jutott el hozzám, amelyeknek a feldolgozása hosszú-hosszú hónapokat – ha nem éveket! – fog igénybe venni. Ez a váratlan aktivitás elsősorban annak a döbbenetes és hatalmas jelentőségű felismerésnek szólt, mely szerint a keresztény Európa kezdetei a magyarság hatalmas vállalásához, Attila királyunk szent küldetéséhez vezetnek vissza.

Talán még emlékszünk rá, hogy a „Hosszú hajú Merovingok” c. fejezetet egy Tours-i Gergely krónikájából vett idézettel kezdtük. Ez az idézet Klodvig megkereszteléséről szólt. Gergely szavainak felidézése akkor a „sigamber” szó emlegetése miatt volt fontos számunkra, most azonban egy másik szempontból is érdekessé vált. Néhány nappal ezelőtt a honlapomon egy rendkívül elgondolkodtató hozzászólás született. Ennek az volt a lényege, hogy a meroving Klodvig és a karoling Nagy Károly között talán épp Klodvig megkeresztelésének aktusa teremtette meg a kapcsolatot. A hozzászóló azzal a feltételezéssel élt, hogy Klodvig a keresztség során a Carolus nevet kaphatta s így ez lenne az összekötő kapocs köztük.

Immár tíz éve foglalkozom az egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek problémájával, és próbálom feltérképezni régi krónikáink látszólagos időrendi ellentmondásait. Ezen kutatások eredményeképp történelmünk kulcsfontosságú eseményei lassan elkezdtek a helyükre kerülni. Mégis, egészen a legutóbbi hónapokig fel sem merült bennem, hogy a magyarok Attila idején történt első bejövetelének időbeli helyével is gondok lehetnek! Az „Isten ostora és a tetrarkhák” c. fejezetben felszínre kerülő ismeretek még számomra is a meglepetés erejével bírtak. Azokra az összefüggésekre azonban, amit e mostani fejezetben fogok feltárni, a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna!

Akik a kitalált középkorral kapcsolatos kutatást már a kezdetektől figyelemmel követik, azok valószínűleg emlékeznek rá, hogy „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. tanulmányomban már foglalkoztam Antonio Bonfini munkásságával. Bonfini egy itáliai humanista történetíró volt, aki Mátyás király felkérésére kezdett hozzá grandiózus történelmi munkájához, „A magyar történelem tizedei”-hez. A feladata az volt, hogy Thuróczy János krónikáját, amelyet az udvar kifinomult ízlése kissé csiszolatlannak tartott, a kor követelményeinek jobban megfelelő stílusban dolgozza át. Bonfini 1488-ban kezdett hozzá az „Rerum Hungaricum Decades” megírásához, de a munkával már csak Mátyás halála után, 1497-ben készült el.

Az előző fejezetben arra a megállapításra jutottunk, hogy a hunok első bejövetele valójában a háromszázas évek elején történt, mégpedig éppen Diocletianus uralkodása idején. Észrevettük, hogy Diocletianus és Maximianus császár 305-ös rejtélyes lemondása valójában Macrinus és Detre Czézönmaurnál elszenvedett vereségével magyarázható. Galeriusban felismertük Honorius császárt, Maxentiusban pedig az Attila előtt meghódoló Veronai Detrét. Rácsodálkoztunk, hogy a krónikáinkban leírt hun történet milyen kitűnően illeszkedik a tetrarchia korába. Érthetővé váltak az addig érthetetlen motivációk, minden szereplő a helyére került, az események szép és logikus rendbe fejlődtek fel.

Természetesen én is éreztem, hogy az előző részben felvázolt gondolatmenet további megerősítésre szorul. Történt azonban, hogy egyszer, Kézai Simon mester krónikájából a magyarok első bejövetelének történetét olvasgatva a következő döbbenetes szavak kerültek elém:

„S minthogy azon időben Pannoniát, Pamfiliát, Frigiát, Macedoniát és Dalmatiát a longobárd nemzetből Szabaria városából származott Macrinus hadfolytatásban tanult tetrárkha kormányozta, hallván hogy a húnok a Tisza mellé telepedtek s országát napról napra szaggatják, országa népével rájok támadni félvén, követeket külde a rómaiakhoz, hogy a húnok ellen hadi népet és segítséget kérjen, mert a rómaiak részéről parancsol vala az említett országokban.”

E mostani fejezetben több, egymástól kezdetben teljesen különálló gondolat találkozott és forrt össze egyetlen egységes egészé. Történelmünk nagy mozaikjának restaurálásakor sokszor előfordul, hogy némely kezem ügyébe kerülő apró mozaikkockáról már első látásra is érezni lehet, hogy nagy jelentősége lesz a későbbiekben, de még nem tudni, hogy pontosan hova is fog az illeszkedni. Sokszor találkozom olyan elejtett információ töredékekkel, amelyek gondolatokat indítanak meg bennem, de ezek a gondolatok egy ideig még nem tudnak egyéb gondolatokhoz kapcsolódva nagy felismerésekhez vezetni. Az első ilyen gondolatmag akkor kezdett kicsírázni, amikor Uwe Topper nyomán az Illig által fiktívnek tekintett 297 évnyi csúszás eredetét vizsgáltam.

A vandálok hispániai történetének tanulmányozása közben felkeltette a figyelmemet egy egészen addig csak mellékes információként kezelt, sokáig lényegtelennek tűnő adat: a vandáloknak két csoportja volt, a silingi és az asdingi vandálok. Mivel azt már korábban megértettem, hogy a vandál elnevezés alatt „hungár-venger-vangár” népnevünk bújik meg, hamar világossá vált, hogy a silingi és asdingi szavak végén található „INGI” sem lehet más, mint ugyanennek a hungár népnévnek a rövidebb formája, vagyis az UNG. De vajon mire utalhatnak a „SIL-”, illetve az „ASD-” előtagok?

„Elsőként tehát a király kérte, hogy a püspök keresztelje meg. Odavonul az új Konstantin a keresztelőkúthoz, hogy lemossa a régi lepra betegségét, és hogy a szennyfoltokat, amelyeket oly régóta hordozott, friss vízzel lemossa. Amikor odalépett a kereszteléshez, így szólt hozzá az Isten szentje ékes szájjal: ’Hajtsd meg nyakadat szelíden, Sigamber, és imádd, amit fölégettél, égesd föl, amit imádtál!’ Szent Remigius püspök kiváló tudású és a retorikai tanulmányokban kiváltképpen jártas volt, de a szentségben is annyira kimagaslott, hogy felért Szilveszter erényeivel.” (Tours-i Gergely: Historia francorum)

A „Besenyőfutás 558-ban” c. fejezetben arra a következtetésre jutottunk, hogy középkori krónikáink közlését, mely szerint Attila halála és a magyarok második bejövetele között valóban csupán 104 év telt el, sokkal komolyabban kell vennünk, mint gondoltuk. Ezen a ponton nem „félművelt” krónikásaink minden valóságalapot nélkülöző „tudálékos” közlésével állunk szemben, nem egy olyan adattal, melyet egyetlen vállrándítással elintézhetünk. Hiszen - mint láttuk - 104 esztendővel Attila király 454-ben bekövetkezett halála után megtaláljuk a magyar honfoglalás történelmi lenyomatát, mégpedig egy az egyben. Zabergán fejedelem kutrigur népének 558-as bejövetele - amikor is sor került az utigurok támadására és Kinialkh balkáni hadjáratára - maradéktalanul megfeleltethető a 895-ös viszonyoknak. Rendkívül érdekes azonban, hogy ez a 104 évnyi távolság időszalagunk egy másik pontján is felfedezhető!

Mindig nagyon hasznos dolognak tartottam régi térképek, térképvázlatok böngészését. Már az első munkahelyemen, a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában is lenyűgöztek az ódon raktárak poros polcain heverő évszázados atlaszok. Egy-egy furcsán leírt településnév, egy-egy váratlan helyen felbukkanó földrajzi elnevezés vagy szokatlan népnév olykor valóságos gondolatlavinákat volt képes útjukra indítani! Valahogy így történt akkor is, amikor egy régi történelmi atlaszt böngészve a Brit szigetek felé vetődött a tekintetem. Tulajdonképpen egy nyíl keltette fel a figyelmemet, amely kontinens felől a szigetek felé mutatva az anglo-saxon invázió útvonalát jelölte ki. A nyíl mellett egy évszám: 451.

A vandálok - amint olvastuk - Hispániában összetűzésbe kerültek a velük egészen addig együtt harcoló valódi germán szvévekkel. Ennek az lett a következménye, hogy 429-ben (tehát mindössze 20 évvel Hispániába érkezésük után) Geiserik nevű királyuk vezetésével a Gibraltári tengerszoroson keresztül átkeltek Észak-Afrikába, és meghódították az ősi Karthágót. „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. tanulmányomban már felhívtam a figyelmet arra az érdekes jelenségre, hogy ha bizonyos germán fejedelmek nevének a végéről eltávolítjuk a megtévesztő „-rik”, „-erik” végződést, színtiszta magyar neveket nyerünk! Így vettük észre, hogy Athalarik valójában Athala vagy Ethele, Aldarik pedig nem más, mint a krónikáinkból már jól ismert Aladár. Vizsgáljuk meg tehát a vandálok nagy királyának GEISERIK-nek a nevét is!

Az előző fejezet fényében értelemszerűen vetődik fel a kérdés: vajon a Kárpát-medencében számolhatunk-e ennek a pártus eredetű „baltás-bárdos” eftalita hun etnikumnak a jelenlétével? Nos, erre a kérdésre a választ már a „Zalán futása” című fejezet is megadta nekünk, hiszen ott azzal a feltételezéssel éltünk, hogy az avarok által kiűzött longoBÁRD-ok, akik azonosak a honfoglaló magyarok által megkergetett Salán – Szvatopluk féle néppel, valójában pártus eredetű eftalita hunok voltak! Már ott megállapítottuk, hogy a „longo bárd” név tulajdonképpen azt jelenti, hogy „pártus hung”! Megállapítottuk továbbá, hogy a Szvatopluk névben található „SZVATO” fehéret jelent és egyértelmű utalás a fehér, azaz eftalita hunokra!

Korábban láttuk, hogy a Krisztus utáni hatodik század derekának eseményei a magyar honfoglalás korára rímelnek. Az 549-es és 558-as utigur támadás a besenyők 895-ös támadásának feleltethető meg. A gepidák megfelelnek az Erdélybe behúzódó székelyeknek, a kutrigurok pedig a honfoglaló magyaroknak. Kinialkh balkáni hadjárata Levente al-dunai hadjáratát idézi. Azonban nem csak a kutrigur bejövetel, hanem az 568-as Baján féle avar bejövetel is a magyar honfoglalás történelmi lenyomatát őrizte meg. A kitalált középkor elméletéből adódó három évszázados korrekció a hatodik század derekának minden bejövetelét gyanússá teszi. Az 549-től 558-on keresztül 568-ig tartó időszak a magyar honfoglalás különféle időszámítási rendszerek szerinti visszadatálása által jött létre.

Az egykori Pártus birodalom, amely nagyjából 500 évig uralta Elő-Ázsiát, méltatlanul elfeledett mostohagyermeke az egyetemes történelemkutatásnak. Persze ez nem véletlen. A pártusok voltak Róma legádázabb ellenfelei. Európa hun „katasztrófa” utáni történelme pedig másról sem szól, mint a „dicső” Római Birodalom restaurálására tett kísérletek sorozatáról. Napjaink erőteljes integrációs erőfeszítéseit figyelve nyilvánvaló, hogy ez a folyamat immár a végső stádiumába jutott. A hatalmi elvárásoknak mindig megfelelni akaró egyetemes történelemkutatás számára Róma egykori ellenségei nemkívánatossá váltak.

„a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora.” – olvashatjuk a Kálti Márknál Attila királyi titulusát. Az előző fejezetben a médek váratlan és anakronisztikusnak tűnő felbukkanásával foglalkoztunk. A médeknél is különösebb azonban a dánok említése! Hiszen a dán nép eddigi ismereteink szerint nem szkíta, hanem germán, ráadásul a nekik otthont adó félsziget földrajzilag is távol esik a Kárpát-medencei hun centrumtól. Nem tévedés a dánok említése? Ők is Attila király népe voltak? Nos, a dán-kérdés nagyon messzire vezet és alapvetően rajzolja át eddigi történelemképünket!

A Képes Krónikában Attila jellemzésénél megtaláljuk pontos királyi titulusát is, mely így hangzott:
„Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora.”
E fenti idézetben a krónikás felsorolja mindazokat a népeket, melyek fölött Attila királyi uralmat gyakorolt. A hunok mellett említést nyernek többek között a médek is. De mit keres a felsorolásban az ókori méd nép?

Az 558-as besenyőfutásról szóló fejezetben idéztem egy fontos részletet Illig és Weissgerber könyvéből a „kutrigur honfoglalással” kapcsolatban. Ez a részlet indította el azt a gondolatmenetet, amely során feltűnt, hogy a magyar honfoglalás története egy az egyben megtalálható 558-ban, mégpedig pontosan 104 évvel Attila 454-es halála után. Ezen idézet kapcsán még azt is észrevettük, hogy az 558-as kuturgur eseményekről pontosan olyan viták dúlnak tudósaink között, mint a magyar honfoglalás körülményeivel kapcsolatosan.

Mindeddig senkinek sem sikerült megnyugtató módon rendet tenni a Csaba királyfi történelmi hitelességével kapcsolatos különféle elméletek és egymásnak is ellentmondó magyarázatok káoszában. Csaba királyfit ugyanis - aki krónikáink szerint Attila király Honorius görög császár lányától származó fia – a hivatalos tudományosság nem fogadja el hiteles történelmi személynek. Sőt, nem csak Csabát nem fogadják el hitelesnek, de – mint előző tanulmányomban láttuk - azzal a krónikás közléssel sem igazán tudnak mit kezdeni, hogy Csaba anyai nagyapja, Honorius, görög, azaz kelet-római császár lett volna!

A bolgárokról szóló fejezetben már idéztük a „Ha Illignek igaza van…” c. tanulmány egyik rendkívül izgalmas megállapítását:
„Igen valószínű, hogy Attila 453-as halálát követően a később bolgárnak nevezett hun néprész nem távozott a Kárpát-medencéből és a Bizánc feletti térségből sehová, hogy majd kb. 230 év után, 680-ban visszatérjenek a Balkánra.”

Amikor az 558-as kuturgur és a 895-ös magyar történet párhuzamait vettük sorra a szemfüles olvasó bizonyára felfigyelt a két eseménysorozat közötti különbözőségekre is. Az 558-as történetből ugyanis mintha valami hiányozna! Mintha kevesebb szereplővel találkoznánk ekkor, mint amennyivel honfoglalásunk történetét olvasva találkoztunk!

Vizsgáljuk hát meg kissé alaposabban, hogy kik is ezek a titokzatos kutrigurok és utigurok! Láttuk, hogy Illig és Weissgerber a Magyarok a kitalált középkorban c. könyvben „hun” kutrigurokat és „szintén hun” utigurokat említ.

Mindeddig csupán ilyen és ehhez hasonló véleménykülönbségek mentén feszült egymásnak a honi történetírás hivatalos és nemzeti irányzata. Természetesen nem szeretném e kérdések súlyát és jelentőségét csökkenteni, jelen tanulmányommal azonban nem célom, hogy az eltérő vélemények valamelyike mellett állást foglaljak. Most elsősorban a kitalált középkor szempontjából szeretném elemezni e kérdés-komplexumot, főleg azt firtatva, hogy időszalagunk valamely más pontján történtek-e olyan események, melyek feltűnő hasonlóságot mutatnak honfoglalásunk előző fejezetben ismertetett körülményeivel.

A kitalált középkor elméletével ismerkedők számára az első és egyben legnehezebb akadályt az elmélet alapjainak megértése, a naptárhamisítás mibenlétének értelmi megragadása okozza. Ez érthető is, hiszen egész eddigi történelemképünk egy szakadatlan és folyamatos időszalag meglétét feltételezte, melyben nincsenek sem ugrások, sem duplikált szakaszok, sem pedig kisebb nagyobb megszakítások. A zavarodottság jól látszik azon tanulmányok és cikkek sokaságából is, amelyek az elmélet ismertetésekor rendre ellopott vagy eltűnt évszázadokról beszélnek, holott ennek épp az ellenkezőjéről van szó, vagyis arról, hogy valakik valamikor egy minden valóságalapot nélkülöző fiktív korszakot csempésztek be időszámításunkba. Sokkal inkább fölös évszázadokról kellene tehát beszélnünk, semmint eltűnt vagy ellopott évszázadokról.

A hivatalos történelemkép szerint Attila halála után a hunok kiszorultak a Kárpát-medencéből és a Fekete-tenger partjára illetve a Dnyeper menti területekre húzódtak vissza. Korábbi szállásterületeiket az ellenük fellázadt győztes germán törzsek osztották fel egymás között. A keleti gótok Pannóniát, vagyis a mai Dunántúl területét kapták, míg a hunok elleni lázadás fő erejét jelentő gepidák a Kárpát medence keleti területeit – a Tiszántúlt és Erdélyt vették birtokba.

Rubruquisnál tehát úgy olvastuk, hogy a vandálok Baskíriából jöttek ki, ami nem más, mint maior ( vagy magna ) Hungária, vagyis a magyar őshaza! Ez a Baskíria Kézai Simon mester krónikájában is felbukkan, mégpedig szintén a magyarok őshazájának, Scythiának részeként:
„Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik.”Talán az sem véletlen, hogy Hispániában, ahol a Baskíriából származó vandálok letelepedtek, nem csak Andalúzia (Vandalúzia) emlékeztet a vandálok nevére, de a baskíriai őshaza emlékét idézi a Pireneusok déli lábainál elterülő Baszkföld is!

Már hosszú évekkel ezelőtt megfogant bennem a gyanú, hogy ez a bizonyos vandál nép egyáltalán nem egy rejtélyes, titokzatos és ismeretlen eredetű nép volt, és pláne nem volt germán! Ami mégis megakadályozta mindeddig, hogy világosan felismerjük és beazonosítsuk őket, az – a 44 év betoldáson túlmenően - éppen a VANDÁL népnevük, amely minden valószínűség szerint egy torzult, és emiatt félrevezető névalak!

A hivatalos történelemtudomány szerint Attila galliai hadjáratára és a katalaunumi csatára 451-ben került sor. Ehhez az eseménysorozathoz kötik a magyar krónikák a Miramammona szultán ellen küldött hun sereg hispániai letelepedésének történetét is. Ha feltételezzük, hogy ez a 451-es dátum szintén egy Julián naptár bevezetésétől számított évszám, majd 44 év levonásával Krisztus szerinti dátumra alakítjuk, akkor a 407-es esztendőbe érkezünk. Nos, amikor először vizsgáltam meg, hogy mi is történik ebben az évben Galliában és Hispániában,  magam is megdöbbentem az eredményen! Ha ugyanis bárki utána olvas, hogy pontosan hogyan szűnt meg a római uralom Galliában, szükségszerűen a következő eseménysorozatra fog bukkanni:

Attila halála a hivatalos történelemtudomány szerint a Krisztus utáni 453-as esztendőben következett be. Kálti Márk ugyanezen eseményt a 445-ös évre datálja. Egyes vélemények szerint az eltérés abból adódik, hogy Kálti véletlenül fölcserélte Attila halála dátumának két utolsó számjegyét. Mivel azonban a 445-ös évszám csak a 454-es dátumból vezethető le ilyen módon, ezért sok kutató már eleve nem is 453-ra, hanem egy esztendővel későbbre, azaz 454-re teszi a hun király halálát.

Gót királyok

Ha már ennyire elmélyültünk a gót történelem furcsaságaiban, talán nem lesz hiábavaló egy futó pillantást vetnünk a gót királyok neveire is. Mint láttuk, a Nagy Képes Világtörténet szerint a négyszázas évek elején (mindössze egyetlen „julianusi Erányival" Attila kora előtt) a baltok nemzetségéből származó Alarik hősi tettei borzolják fel a kedélyeket Európában.

A germánok hősi múltja!

Eredetileg csak érintőlegesen akartam tárgyalni a gótok történelmét, elsősorban annak hispániai vonatkozásaira koncentrálva. Lehetetlen volt azonban nem meglátni, hogy milyen súlyosak a következményei annak, ha Attila korának eseményei időben 44 évvel korábbra kerülnek! Ha ugyanis Attilát visszahelyezzük eredeti időbeli helyére, vagyis a négyszázas évek elejére, akkor abban a megdöbbentő tapasztalatban lesz részünk, hogy a hun történelem időben „rácsúszik" a gót történelemre, s rögvest kiderül, hogy nincs is gót történelem! 

Mohamed futása

A Krisztus utáni IV. században a formálódóban lévő keresztény világegyház számára a legnagyobb kihívást a különböző eretnekmozgalmak jelentették. Közülük is a legnagyobb és a legfenyegetőbb az úgynevezett ariánus eretnekség volt. Megalapítója egy alexandriai keresztény pap, név szerint Arius, aki 256 táján született Líbiában, és 336-ban halt meg Konstantinápolyban. 318-ban kezdte hirdetni eretnek tanait, mely tanoknak legfontosabb eleme Jézus Krisztus istenségének a tagadása volt.  

Előszó

Amikor Heribert Illig kidolgozta „kitalált középkor” néven ismertté vált elméletét, elsősorban Európa nyugati felének történelméből merítette érveit. Hivatkozott a Karoling Birodalom korából fennmaradt hatalmas mennyiségű hamis okmányra, az aacheni palotakápolna saját korát több évszázaddal megelőző építészeti megoldásaira, XIII. Gergely pápa különös naptárreformjára, a korszakra jellemző feltűnő és érthetetlen régészeti lelethiányra.

Természetesen kitért a Bizánci Birodalom furcsaságaira is: említette az építkezések megszűnését, az írásbeliség visszaesését, a kérdéses kor eseményeinek meseszerűvé válását, az érthetetlen és indokolatlan krónikaátírási akciót. Érvei önmagukban is elég súlyosak és elgondolkodtatóak. Illig azonban egy dologra nem tért ki soha, arra egyetlen szóval sem utalt, sőt a jelek szerint nem is nagyon ismerte a problémát.